Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Bognár András: Kutatóúton a mojo-indiánok között
lóvá válik, hogy ITTHON ÍRTA MEG A MŰVÉT, de Dél-Amerikában készített feljegyzései alapján: ,,Ki is tudná felsorolni a használatos mérgek összes fajtáját!? Ki tudná emlékezetében tartani összes rossz hatásukat!? . . . Amikor a misszióban voltam, MINDENT PONTOSAN FELJEGYEZTEM. Többektől érdeklődtem a bajok eredete felől: olyanoktól is, akik sokszor évekig betegek voltak, de azután felgyógyultak vagy legalább megkönnyebbültek. El is mondták észrevételeiket.” Ha kellett, sebészkedett is: „Csodálatos, ahogyan az indiánok tűrik az éhséget. De éppen úgy elviselik a legkegyetlenebb fájdalmakat, betegségeket, sőt magát a halált is. Megtörtént — bár nem nagyon gyakran —, főképp amikor a templomot építettem, bármily elővigyázatos voltam is és folyton figyelmeztetgettem őket, hogy elejét vegyem a bajnak, hogy kezük vagy lábuk valamelyik ujját egy oszlop vagy más súlyos fa annyira összeroncsolta, hogy a törött testrészt a legközelebbi íznél le kellett vágni, és az áradó vérzést el kellett állítani. Mivel nem volt ott hozzáértő sebész és megfelelő eszközök sem voltak a kezem ügyében, az egész dolgot a kéznél lévő késsel intéztem el, az ereket égő gyapotcserjével sütöttem össze. S mily csodás, szinte leírhatatlan az a türelem, amelyet az indiánok tanúsítottak ennél a hosszadalmas és kegyetlen operációnál! Csak ők képesek erre! Úgy tartották a kezüket vagy a lábukat, oly nyugodtan, mintha fadarabot tartanának. Amikor vágtam és égettem, a fájdalom legcsekélyebb jelét sem mutatták. Hasonló lelki erővel — vagy inkább nemtörődömséggel — várják a halált is. . . . Megkérdeztem egyiket-másikat, aki már a halál szomszédságában, nagyon súlyos állapotban volt, de azután visszanyerte egészségét: tapasztalt-e ilyenkor valamiféle gonosz sugallatot, benső szorongást, valamilyen rémületet, kábulatot vagy félelmet. Egyöntetűen azt állították, hogy egészen megbékéltek és nyugodtak voltak. Egyáltalán eszükbe sem jutott, hogy féljenek a haláltól, és ezután sem akarnak félni.” De nem csupán érzéketlenségüket csodálja, hanem őserejű táncaikat is. Hosszadalmas leírást közöl az ún. krokodiltáncról, majd megjegyzi: ,,Meg kell vallanom, hogy bár Dél-Amerika nagy részét bejártam, és semmit sem mulasztottam el, amit megnézhettem, egyetlen olyan — hogy így nevezzem — emléket sem találtam, amely az indiánok őserejét jobban mutatná, mint ez. Nem tudom mi az a különös, vad, nyerseséget sugárzó valami, amitől — bár nagyon tetszett nekem— olyan remegésféle vett erőt rajtam.” Nemcsak gyógykezeli és csodálja indiánjait, hanem kész fegyveres védelmük megszervezésére is. Pontosan leírja az indiánok pányváit (lasszóit), ismerteti ügyességüket e vadászeszköz és egyúttal harci fegyver használatában, majd hozzáfűzi: „Amikor a portugálok fel perzselték a Szent Mihályról elnevezett missziót, és féltem, hogy az enyémre is hamarosan rácsapnak, úgy döntöttem, hogy csupán ezzel a fegyverrel felszerelt csapattal támadok rájuk: a tömegbe dobott egyetlen hurokkal ugyanis három vagy négy embert is el lehet fogni, és a rohanó lóval el lehet ragadni. Biztos vagyok abban, hogy ha az európaiak látnának egy ügyes hurokvetőt, dicsérnék az ügyességét és hozzáértését sok szempontból előnyösnek találnák.” Ezekből az idézetekből is kitűnik, hogy szerzőnk nem afféle elfogult, „vaskalapos” jezsuita, vad térítő — hanem igazán humánus indiánbarát. Tudományos leírásaival itt és most részletesen nem foglalkozhatunk, inkább néhány különös-érdekes részlet ismertetésével érzékeltetjük szerzőnk pontosan megfigyelő és találóan leíró módszerét. Az egyik ilyen érdekesség „az indiánok nevetséges véleménye a majmokról. Azt állítják, erősen bizonygatják is, hogy a majmok hozzájuk nagyon hasonló emberek. Bár tudnak beszélni is, nem 38
