Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Tóth Ferenc: Makó

milyen íze van, aztán három nap múlva beadta a jelentést, ha-ha-ha, hogy jól gurul rajta a talicska.” így indult meg az aszfaltozás, de az utcáknak mindig csak az egyik oldalát szurkozták, azt, amelyik munkába menet, hajnalban napon, délután munkából jövet árnyékban fekszik.

A néptől elszakadt korabeli hatóság és törvénykezés azonban mit sem tud a járda és a talicska összeforrottságáról, és az országúira parancsolja. Évtizedekig húzódó harc indul a talicskás kisember és a hivatalnoki hatalmasságok között. A felszabadult Makó járdáin ugyan újra szabadon gurulhat a talicska, de manapság már kiszorítja a kerékpár, a kétkerekű gumiskocsi, a motorkerékpár, sőt az autó.

Agyermekkorifinom szájízek közül legemlékezetesebb számomra a TÚRÓS LEPÉNY ÍZE. A lepényt ugyan mi már sütőben sütöttük, és cukrosán fogyasztottuk, de az igazi kemencében készült. A jó lepénynek vékony a tésztája és Vastag fölötte a túró. Az itteni lepénynek a lelke a makói specialitásé oltástúró, mely nem aludt tejből készül, hanem a frissen kifejt tej beoltásával nyerik a finom vajas, tejfölös túrót. Ébbe kevés lisztet, sót és tojást kevernek és vékony kőttes tésztára teszik, a tetejére tojássárgájával elkevert tejfölt öntenek. A lepénykészítés hagyományos napja a szombat délután volt. Ilyenkor majd minden háznál, még az előkelőbbeknél is ezt sütöttek.

Sajnálatos, hogy a kenyérbolt, rövid kísérletezés után, beszüntette a lepény árusítását.

A túrós lepényhez hasonlóan országosan ismert az ún. NAGYATÁDI KOCSI, mely szintén helyi sajátossággal bír: a hagyomány szerint itt született és nevét is itt kapta: Nagyatádi Szabó István kisgazdapárti politikus ilyen alkalmatosságon érkezett a főtérre. Móra Ferenc szerint is: „Makón jött divatba. Rugóra járt, de megtartotta a régi parasztkocsi formáját, ki volt vágva az oldalán, mint a szolgabíró kocsija, de ha a kivágást egy betolható deszkalappal elzárták, akkor lehetett rajta szállítani tapasztóföldet is — a kocsigyártók elmélete szerint. Mert a gyakorlatban hamar kiderült, hogy a rugós kocsin vagy násznépet nem lehet hordani vagy tapasztóföldet, holott az élet mind a kettőt megkívánja.” Erdei Ferenc egy ifjúkori munkájában ezt a paraszthintót úgy jellemezte: „Nem úri, nem parasztkocsi, nem jó sem teher, sem személyszállításra, nem is szép, de azért jelent valamit, egy lépés eltávolodást a paraszt formáktól.”

A régi makói PARASZTFÍÁZAK közül a klasszicizáló stílusúak a legszebbek. A fehérre meszelt homlokzaton a vízszintes és függőleges tagolóelemek — falpillérek, párkányok — nyugodt harmóniát fejeznek ki. A házvéget napóra vagy rozetta díszíti, és két kis szellőző ablak tagolja. A kapupillérek erőteljesek, vaskosak. Á szentendrei Országos Szabadtéri Múzeum részére is egy ilyen típusú házat választottak ki (Kossuth u. 48).

A város egész területén lehet találni szétszórtan szép napsugaras házvégeket. Korábban igen gyakori volt a díszes kapuornamentika(szalamander,lúd, hal). A századforduló körüli hagymásházak oromfalának kiskapu fölötti kimagasló folytatása (attikafal) nemcsak egyszerűen a homlokzat felületét növeli, de egyben bizonyos társadalmi rangot is kifejez. Igen gyakori a régi előkertes épületek kis nyeregtetős bejárata is. A török idők emlékét őrzi a szántalpon nyugvó vesszőből font, tapasztott falú gabonatárló KAS, melyet a „futások” alkalmával zsombékos, nádas helyekre tudtak vontatni.

A régi makói népviseletre csak elszórt adataink vannak. Úgy tűnik, az eredeti viselet a reformkor kezdetén kezd átalakulni. Az intenzívebbé váló hagymatermelés teremtette viszonylagos jólét polgárosultabb életmódot eredményez.

A már idézett Gilitze István rosszallóan állapítja meg: „Most még a paraszt is palotára vágyik.”

Szirbik Miklós történetíró viszont ugyanerről a korról így ír: „Áltáljában azt lehet mondani a fiatal fejér nép öltözetéről, hogy az jó ízléssel való, tsinos és magyaros.”

36