Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Tóth Ferenc: Makó
megy el innét. Ez Makónak dítsőségére válik és azt mutatja, hogy itt az élés módja könnyebb, mint másutt.” A szomszéd falubeliek mondogatták valamikor: A MAKÓIAK MÉG AZ ESTI MARADÉKOT IS RÖGGEL ÖSZIK. (Rög = göröngy. Átvitt értelemben a föld közelében, munka közben.) A vacsora elfogyasztása után még oly sokáig dolgoztak, hogy újra megéheztek, elfogyasztották a maradékokat. A környékbeliek szinte már kapzsiságnak ítélték ezt a szorgalmatoskodást, amely egyébként az intenzív kertkultúra velejárója. Sokan még ma is ékelődnek így: MAKÓN OLYAN HAGYMASZAG VAN, HOGY MÉG A VONAT IS FARRAL GYÜN BE. Ti. a szegedi híd 1944-es fölrobbantása óta a vonat csak Újszegedig jár, de ott nincs vagonfordító, így a mozdony rükvercben jön visszafelé. Makó nevezetességei az ízletes nagyfejű hagyma mellett a könnyen guruló TALICSKA és a vajas túróslepény. A talicskaféleségek az egész országban ismeretesek, de nem igen van olyan helység, amelyben nagyobb kultusza lett volna e közönséges teherhordó eszköznek. A kishagy- másnak a talicska volt a kocsija, szekere, ezen bonyolódott le a hagymatermeléssel kapcsolatos helyi forgalom legnagyobb része. Léte annyira összeforrt a hagymával, hogy Erdei Ferenc a „belterjes gazdálkodás első fecskéje”-ként jellemezte. A múlt század közepén egy földrajzi szakírónak feltűnt, hogy itt mindent talicskában visznek: a kofák megrakott tálaikat, kosaraikat, általánosságban pedig a vizeskantákat a Marosnál abba rakják. Babakocsiként való használata is olyan általános volt, hogy még 40 évvel ezelőtt a Stefánia gyermekotton udvarát valóságos talicskapark lepte el. Betegszállításra is használták, és különösen sok részeg embert toltak vele haza. Volt, akit még a temetőbe is talicskával toltak ki. A régi talicskás időkre a 73 éves Koczkás Ferenc így emlékezik vissza: „Akkoriban mindönki talicskával járt szöllőkbe, hagymába. Akkor aztán az egyik gazdaembör kérdöszte az egyik hagymást: — Hová méssz? — Hát — aszongya — mögyök a szöllőbe. — Talicskával méssz? — Avval mék. — Hozol valamit? — Nem hozok én. — Hát viszöl valamit? — Nem viszök én sömmit. — Hát akkor mér viszöd a talicskát? — Viszöm, mer mögszoktam.” Déry Tibor egyik regényében úgy emlegeti városunkat, „hogy ott eleven ember úgy nem lép ki a házból, hogy magával ne vinné talicskáját, mert Makón a talicska az, ami Pesten a férfinak az aktatáska, a nőnek a retikül”. A makói talicska arányos felépítésű. Ládája hosszúkás, „mönyétderekú”; oldalai és végei kissé kifelé dőlnek. A piacbajárót még zöld olajfestékkel is bemázolták, a vasalást pedig feketére festették. A talicskának köszönheti Makó az első aszfaltjárdákat. Erről Déry Tibor nagyon szemléletes leírásban számol be: „Tudod-e Kedvesem, hogy Szeged után Makó volt az első vidéki város, ahol aszfaltoztunk. Ami elkél Szegednek, az Makónak sem árthat meg, gondolta a városi tanács, s rögtön át is küldött egy bizottságot, hogy nézzék meg, mi fán terem az az aszfalt. A bizottság alaposan szemügyre vette az új találmányt, megtekingette, jobbról-balról megtapogatta, megszagolta, tán nyalt is rajta egyet, hogy 35
