Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Balogh Edgár elkötelezettsége
fajta ars poeticát, új ars publicát fogalmaz meg. Balogh Edgár mindegyre leszögezi, hogy ő nem irodalomkritikus, nem irodalomtörténész, a művészi alkotást nem belülről, esztétikai titkai, szerkezeti elemei felől óhajtja megközelíteni. Hogy valamiképpen mégis kapcsoljuk szemléletmódját a mai, divatos szóhasználathoz, így mondhatnánk: nem a mikro-, hanem a makrostruktúrák érdeklik. Nemcsak egy-egy mű, de egy-egy életmű teljes megfejtéséhez sem igen van türelme, nem tekinti ezt a maga feladatának („haragudhatnak rám az esztétalelkek . . .”). Annál érzékenyebbek az antennái minden olyan motívumra, amelyben a környező világ tükröződik, amely „konkordanciákat” villant fel (egy időben előszeretettel használta cikkeiben e szót) — egyszóval ami nemcsak önmagára emlékeztet. Balogh Edgár érdeklődése az írói publicisztika, a valósághoz kötődés e legkézenfekvőbb bizonyítéka iránt korántsem új keletű. Tamási Áron publicisztikakötetéről, a Virrasztásról már 1943-ban elismerően ír, a problémafelvétések realizmusát emelve ki — szemben Tamási prózájának kifogásolt valóságfelettiségével. (Két évtized múltán, mint majd látni fogjuk, Tamási Áron szépirodalmi munkásságát ugyancsak sokkal árnyaltabban tudja megítélni.) Személyes élményekkel alátámasztott, eredeti mondanivalója van a publicista Móricz Zsigmondról is, s a Kenyéren és vízen című, önálló koncepciójú gyűjteményhez írt bevezető tanulmányában találkozunk publicisztikatörténeti kutatásainak irodalomelméleti igényű összegezésével. íme, a Balogh Edgár-i tétel: „A tényleíró valóságközlést követte egyrészt a politikai értelmezés, vagyis a publicisztikai visszaadás, másrészt a szépirodalmi tükrözés. Sok esetben adatról adatra, gondolatról gondolatra követhető a gyűjtött anyag útja a riporttól az igényesebben összetett közíráson át a még bonyolultabb szövésű művészi alkotásokig, s ebben az írói hármasszabályban a közírásnak különleges a szerepe és jelentősége. Ami a riportban még csak nyersanyag, az a publicisztikai alkotásban már tudományos megvilágítást, sokféle bekötést és logikai konklúziókat kap, tudatos politikai nyomatékot, ami lényegesen hozzájárul a művészi áttételek kritikai realista hiteléhez." Persze, vitatható ennek az „írói hármasszabálynak” az egyetemes érvénye, de hogy az irodalomtörténeti kutatás sokat nyer ezeknek az összefüggéseknek a nyomon követésével, a motívumláncok megfigyelésével, sőt, hogy az alkotáslélektan számára sem lehet közömbös a „hármasszabály”, az kétségtelen. Alkalmiak ezek a tanulmányok, abban az értelemben, hogy egy-egy évfordulóra vagy gyűjteményes kötethez kalauzul készültek — de van egy másfajta, a mai írót és olvasót felrázni akaró időszerűségük is. Szóljunk ezúttal, példaképpen, A politikus Ady tanulmánypárjáról, mely az Ady asszonyideálja címet viseli, s amely, irodalomtörténeti tanulmányban merőben szokatlan módon így kezdődik: a tanulmányíró elmeséli, hogy egyik hallgatója megkérte, adjon tanácsot, miként is mutathatná be érettségi előtt álló középiskolásoknak Ady szerelmi költészetét, a „bűnös” Léda-dalokat egyrészt s a „tiszta és felemelő házastársi verseket” másrészt. Nos, e „kényes kérdés” megdöbbenti a publicistát („Lehetséges ilyen szimpla erkölcsi osztályozási”), mozgósítja a benne lappangó irodalom- történészt — s kitűnő eredményhez vezet: Balogh Edgár nemcsak a szocialista erkölcs konzervatív felfogását támadja itt meggyőző érvekkel, hanem ugyanakkor az újabb Ady-irodalom „dekadencia”- szemléletét is alapos érvekkel cáfolja, felmentve a költőt a pánszexualitás vádja alól. Ez azonban nem változtat a tanulmány egészének újszerűségén, további kutatásra ihlető voltán. De idézhetünk más példákat is az irodalomtörténeti publicisztika időszerű feladatvállalására. Egy elévült vita történetéhez — olvashattuk Balogh Edgár egyik Korunk-cikkének címében a félreérthetetlen visszautalást nem csupán Reviczky és Arany János 1878-as „kozmopolitavitájára”, hanem azokra a — valljuk be, kölcsönös vádaskodásoktól nem mentes — polémiákra is, amelyeknek bizonyos érveivel egyetértünk. Balogh Edgár ugyanis, Gaál Gábor oldalán, nem volt passzív szemlélő, szimpla regisztráló; a harcostársi elkesedésével és a tanár higgadt türelmével követte nyomon a fiatal Nagy István, Asztalos István, Bözödi György első munkáit, s ahogy az Özönvíz előtt, a Külváros, A szomszédság nevében, az Oltyánok unokái, az Elmondja János vagy a Székely bánja romániai magyar irodalmunk klasz- szikus örökségének darabja lett, úgy nő meg az egykori támogató-tanító barát érdeme is. A Független Újságban, a Brassói Lapokban, a Magyar Nemzetben megjelent kritikák, méltatások ismeretében őszintén fájlalhatjuk, hogy Balogh Edgár nem kísérte így végig Nagy István írói útját (igaz, erre nem volt mindig meg a lehetősége), s későbbi elégedetlenségét nem azon frissiben mondta el, hanem majd csak a Sáncalja emelkedőjéről visszatekintve, Pedig Balogh Edgár hitelt szerzett az írónál első cikkeivel, az idejekorán jövő bírálat a barát részéről talán segíthetett volna a megtorpanás gyorsabb feloldásában. Időközben maga a méltató a kritikus is fejlődött, s aki 1937-ben még élesen állította szembe Nagy István követendő realizmusát Tamási Áron „valóságfeletti” prózájával, az előbb a népfrontkorszak követelményeihez igazodva, majd — már a hatvanas években — az akkori fiatalok újhangú jelentkezésével ismerkedve, feladja a régi Korunkbeli valóságirodalom rideg-szűk kizárólagosságát, s az irodalmi értéket sokkal szélesebb skálán tudja befogadni. Mert igaz ugyan, hogy Balogh Edgár irodalomfelfogása a század első évtizedeiben Móricz Zsigmond, Ady Endre és Szabó Dezső varázskörében alakult, ám inkább társadalmi elkötelezettségük, a műveikből kiolvasható „cselekedtető írásbeliség”, illetve Móricz súlyos realizmusa jelentette az ösztönzést. De ha Ady szimbolizmusa, Szabó Dezső expresszionizmusa nem is volt akadálya, hogy az etnográfusból falukutatóvá, mozgalmi emberré lett ifjú a közügyiség példáit ismerje fe Ibennük, s ha tudott is a prágai Nezval, a pozsonyi Novomesky 70
