Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 9. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Balogh Edgár elkötelezettsége

avantgardista költészetéről, igazi, belső kapcsolatba az irodalmi avantgárddal sosem került, nem járta ki azt az iskolát, amelyet például Gaál Gábor, bécsi és berlini emigrációjának éveiben. A későbbi évek vitáiban (például a már jelzett „kozmopolita vitákban”) bizonyára ez is közrejátszott, noha a népi irodalom balszárnyáról érkezettek s a főképpen a város hangját hozó avantgardisták a munkás- mozgalomban találkoztak, s természetesen szövetségre is léptek új társadalomeszményük jegyében. A teljesebb feloldódás azonban csak később, már a szocialista kibontakozás éveiben következett be, anélkül persze, hogy megszüntette volna az esztétikai ízlés- és nézetkülönbségeket.

Balogh Edgár tagadhatatlan erőfeszítéseket tett, hogy közel kerüljön az ötvenes-hatvanas évek fiatal irodalmához; nemcsak a Kányádi Sándorhoz, Szász Jánoshoz, Veress Zoltánhoz címzett nyílt levelek tanúskodnak erről, nemcsak barátsága Sütő Andrással (Sütő még enyedi gimnazista, amikor Balogh Edgár Kolozsvárra hozza a Világossághoz, szerkesztőnek!), hanem számos irodalompolitikai jegyzete is, amelyekben a jelentős alkotóknak, a felismert eszmei törekvéseknek szóló melegséggel hivatkozik Páskándi Gézára, Lászlóffy Aladárra, Szilágyi Domokosra, Kocsis Istvánra, Farkas Árpádra. A gesztus figyelemreméltó, jelentősége mégsem annyira az említettek (kivétel: Sütő, s talán Farkas), mint inkább Balogh Edgár irodalomszemléletének, irodalomtörténetileg mérendő publicisztikájának alakulása szempontjából fontos. Tamási Áron népiségének és modernségének sikerült elemzésével (Mint sziklára szállott hegyi madár, 1966) maga mutat példát, lényegében revízió alá véve saját régebbi, szűk vagy éppen proletkultosnak nevezhető valóság- és valóságirodalom-szemléletét. A politikumot most nem szorítja háttérbe, itt azonban már nem kell haragudniuk az „esztétalelkeknek”, a tanulmányírót ugyanis ezúttal a művészet specifikuma is érdekli, a „poétaságot” nem csupán tartalmi kérdésként fogja fel.

Ez nem jelenti azt, hogy Balogh Edgár irodalmi elemző módszere egy csapásra megváltozott volna (egy-egy divatszó beiktatása nyilván nem jelez lényegi változást), s ma is elsősorban nem az irodalom útján érvényesülő közügyiség érdekelné. Ha következetesek akarunk lenni, bizony nem tagadhatjuk, hogy a szociologizálás ártalmai egy-egy cikkén lemérhetők; ám e veszélytől mégis valami többnyire megóvta: egyfajta bensőségesség, a személyes tanúságtétel vágya. Bár sem a tudományos igényű irodalomszociológia, sem a hasonlóképpen tudományos műközpontú elemzés nem kenyere, s tulajdonképpen még legjobb tanulmányaiban is a köztes területen marad — ez a köztes terület nem senkiföldje. Bárkiről és bármiről írjon is, valójában önmagáról, közvetlen élményeiről vall, portrékat rajzol, hőskort idéz.

„Jaj, megint benne vagyok a regényben, melyet nem én fogok megírni” — sóhajt föl egy Józsa Bélára emlékező cikkében. Valóban, egy sokalakos memoárregény kerekedik ezekből az irodalmi tárgyú publicisztikai írásokból, a Hét próba társa és folytatása, főszereplői között Móricz Zsigmond- dal, József Attilával, Gaál Gáborral, Fábry Zoltánnal, Tamásival, Salamon Ernővel, Kós Károllyal, Nagy Istvánnal, Kacsó Sándorral, Szabédivel, Szemlérrel. S ha már regényről van szó, illene néhány szót ejtenünk stílusáról is. Több réteg, több szint figyelhető meg benne. A régebbi cikkek cicomátlan egyszerűsége, lényegre törése a Móricz-prózán iskolázott realizmuskoncepció hű kifejezője. Az új, sokféle hatás (a szépirodalomé, de legalább ilyen mértékben a tudománynépszeűrsítő publicisztikáé — az új Korunk-szakasz idején) nemegyszer megbontja a régi egyensúlyt, a képek néha egymással konkurrálnak, vagy — egy-egy divatszó élősködése folytán — nem kívánatos sztereotípiák fészkelődnek be az alapvetően igényes stílusú, szárnyaló körmondatokkal ékes szövegbe. Amikor viszont a régi vagy új élmény szenvedélye nem hagy időt a barokkos cirkalmazásra, stilárisan is jelentős teljesítmény születik. Mint amilyen a Hét próba, amelyről Czine Mihály ezt az irodalomtörténeti hiteslevelet állította ki: „Műve egyszerre dokumentumközlés és lírai vallomás; a korabeli leveleket, cikkeket és tárgyi adalékokat álmaiból kibeszélve közli, lázzal, szinte személyekhez szólóan, Ady-igéken és Kodály-akkordokon nevelődött stílusban. Ez az emelkedett, szépirodalmi szintű publicisztika egyedüli irodalmunkban; az Ady, Móricz lírai-publicisztikai hangvételét ő ötvözi legszerencsésebben a marxista szemlélettel és terminológiával.”

Népi-valóságkutató indíttatás és kommunista mozgalmiság. Publicisztikai izgatottság és szépirodalmi kötődés. Dokumentumközlés és lírai vallomás. Tanulságokban és hatásaiban gazdag irodalom-publicisztikai életmű várja, hogy egy ellentmondásos, sűrű változásokkal terhes kor összefüggésében kijelöljék biztos irodalomtörténeti, társadalomtörténeti helyét.

Vagy talán épp a szüntelen mozgásban-változásban, a változás szolgálatában, a tanúskodásban találta és találja meg értelmét, funkcióját?

71