Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Balogh Edgár elkötelezettsége
mozgalmaktól, a népéletet és a népszolgálatot felfedező falukutatástól, amely Móricz Zsigmond és József Attila eszmei-írói fejlődésében is szerepet játszott, s nyilvánvalóan erősítette a szomszédos országok fiatal magyar értelmiségének hasonló törekvéseit. A Sarló körüli harcokat felidéző Hét próbáról, e „hét próba” hőséről írva, lényegében Veres Péter is ugyanilyen következtetésre jut: „Mint ő maga is mondja: nem művész, nem tudós, nem államférfi, még csak nem is olyan publicista, aki megelégszik az írással, esetleg fulmináns vezércikkeket ír, hanem — de ezt már én mondanám: »mozgalmi ember«.” Nos, ez a mozgalmi ember már Pozsonyban és Budapesten, majd szülőföldjére visszatérve, Erdélyben — Brassóban, de főképp Kolozsvárt — szükségszerűen jut el a szociográfiától és napi publicisztikától az irodalomhoz. A magyar progresszió történetében az írók szerepe tudjuk mennyire meghatározó — a XX. század első évtizedei sem jelentettek kivételt —, aki tehát erre tette fel életét, annak előbb-utóbb nemcsak Kazinczyval, Batsányival, Vörösmartyval, Petőfivel, Adyval kellett szembenéznie, hanem meg kellett keresnie utódaikat is. így lett Balogh Edgár József Attila vívódásainak tanúja, így lett „Móricz Zsigmond hűségese” (Fábry), így lett Gaál Gábor közvetlen munkatársa a régi Korunknál s nem egy fiatal kortársának elindítója, tanítója-buzdítója az írói pálya kezdetén. A „messianisztikus túlkompenzáltság” és a „provincializmus csapdája” között valóban csak „az adottságok vállalásával, a realitások felmérésével” lehetett viszonylagos egyensúlyt teremteni. S jóllehet én e Fábry adta jellemzéshez s a belőle adódó következtetéshez („Realitás: kimondottuk Balogh Edgár értelmezésének kulcsszavát”) hozzátenném a Czine Mihálytól származó jelzőt is, mely szerint „fantasztikus realizmus” jellemzi a Hét próbát, sőt az életmű egészét, nem kétséges, hogy az adottságok figyelembevétele, az alkalmazkodni tudás döntően befolyásolta a monarchiabeli temesvári katonatisztfiúnak, majd etnográfusjelöltnek a pályáját. Logikus a kapcsolat néprajzi érdeklődés és falukutatás, a regöléssel kezdődő Sarló és a politika felé fordulás, politikum és publicisztika között — hogy aztán a kör publicisztika és irodalom, illetve irodalom és néprajzi érdeklődés „korrespon- denciájával” záruljon. írott munkásságának döntő hányadáról Balogh Edgár ugyan némi öniróniával nyilatkozik („publicisztikám csak másodtermék, el nem mondott beszédek kényszerű pótléka.”), ez azonban nem változtathat véleményünkön: vérbeli publicista ő, azon kevesek közül való, akik nem szégyellik e minőségüket, ellenkezőleg, recenzenseik és irodalomtörténeti besorolóik rangosztásával szemben fennen hirdetik, vallják és vállalják a „közügyek irodalmát”. Amikor pedig úgy érzik, hogy adott pillanatban közügyük elsősorban az irodalom lehet, a közügyek irodalmának eszközeivel az irodalmat teszik közüggyé. Ha végiggondoljuk a baloldali kommunista elkötelezettsége miatt Csehszlovákiából 1935-ben kitoloncolt Sarló-vezér további útját, egyre inkább igazolva látjuk megállapításunkat. A Brassói Lapok, a Korunk, a Független Újság, a Kelet Népe, a Magyar Nemzet munkatársa, a Vásárhelyi Találkozó társszervezője, az új korszakban a Világosság főszerkesztője, a Magyar Népi Szövetség művelődési mozgalmának irányítója, az újraindult Korunk főszerkesztőhelyettese, a Babes—Bolyai Tudományegyetem magyar irodalmi tanszékén a publicisztika tanára, napjainkban a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztője állandó kapcsolatban áll az irodalommal. Vagy vegyük számba publicisztikai írásainak gyűjteményeit: az Erdélyi Enciklopédia kiadásában 1939-ben megjelent íratlan történelem még csak hivatkozásokban villantja fel az irodalmat, s az Egyenes beszédig (1957) sem a Hármas kistükör (1945), sem A Szudétáktól a Fekete-tengerig (1945) nem tekinthető irodalmi cikkgyűjteménynek. A Toll és emberség (1965) már az „irodalompolitikai jegyzetek” alcímet viseli, az Én tintás esztergapadom „furcsa és igaz” röppentyűi pedig a szerkesztőség — egyetem — otthon háromszögében született gondolatok kis-színes lecsapódásai; mindenesetre több közük van az irodalomhoz, mint a még ismeretlen valóságot feltáró szociográfiához. A külön könyvbe kívánkozó négy nagyobb Korunk-tanulmány (A Korunk fordulata 1929- ben, a Korunk eszmei kiforrása, A népfronti Korunk és A Korunk dialógusai) tárgyánál és módszerénél fogva az irodalomtörténethez sorolandó, Balogh Edgár eddigi főműve pedig, a Hét próba (1965), a szerző makacs elszemélytelenítő szándéka ellenére, írói memoár a hőskorszak harcairól, győzelmeiről és ellentmondásairól. Aligha tekinthető tehát önkényesnek eljárásunk; a különböző időszakokban keletkezett irodalmi tárgyú jegyzetek, recenziók, kritikák, tanulmányok együttes vizsgálata. * „Haragudhatnak rám az esztétalel kék, joggal, mert poétaságnak sohasem fogadtam el mást, mint cselekedtető, vagyis közügyre váltható írásbeliséget.” Szemlér Ferenc regényéhez, A mirigy esztendejéhez kapcsolódó eszmefuttatásában szabadkozik így Balogh Edgár, de ezt a mondatot nyugodtan iktathatnánk mottóul valamennyi írása fölé. Petőfi az ő számára a Törvény Summája, maga a történelem — és erre bőven tud idézni példákat mozgalmas életének Petőfi-emlékeiből; a „szép”, a „kifejezés technikája” csak annyiban érdekli, amennyiben „a népsorsot irodalmi modellben . .. a népéletet írói tükörben” láttatja, ám itt sem az irodalmi modellen, hanem a névsorson van a hangsúly. A politikus Ady című tanulmányában — miközben „a politikai erők világháborús örvényében” magára maradt, az Én jelképben is a forradalmat őrző közügyi embert állítja elénk — okfejtése az önvallomásig forrósodik, a költő lehetséges szerepéről, s a politikum tágabb értelmezéséről egy69
