Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Balogh Edgár elkötelezettsége
gában) nem mertem is”— mondja. Gyulai Pál főként ezt a „nem mertem is”-t hibáztatta, tartotta a király gyávasága, pipogyasága bizonyítékának. Holott ez nyilván arra vonatkozik, Melinda halálával, ill. az ezzel egyenértékű pokolbeli szenvedéssel nem tudta s nem is merte volna büntetni Bánkot — mint büntette a sors, az isten. Ebben a hangulatban nem annyira a Bánknak adott kegyelem igazolásaként, hanem inkább a megzavart nyugalmú országgal való megbékülés zálogaként hangzik el újra, végső ítéletként Gertrudis hibáztatása. A király alakja az ötödik felvonásban kétségtelenül eszményített nemcsak a történelmi Endréhez, hanem a dráma többi szereplőjéhez képest is. Ami gyengeségnek, határozatlanságnak tűnt benne, azt egyre inkább jóságnak, belátásnak, a gondjaira bízott ország nyugalmáért, boldogságáért való felelősségnek érezhetjük. Eszményített azonban abban az értelemben is, hogy halványabb, vértelenebb a dráma többi szereplőjénél. Inkább vágykép, mint valóság. A Bánk bán egy nem régi előadásának vitájában hangzott el a következő vélemény a dráma befejezéséről: „A végének irtózatos disszonanciának kellene lennie ... Ez a harmóniában összebékítő hang feltétlenül tévedés... Az előadás afelé megy, hogy ennek egy rettenetes disszonanciában kell végződnie, nem pedig valamiféle glóriás kibékülésben, ami teljesen idegen ennek a drámának a szellemétől.” Ez a vélemény Katonának a drámában megmutatkozó történelemszemléletét teljesen félreérti. A király eszményítésére, „megemelésére” az írónak épp azért volt szüksége, hogy Bánk egyéni tragédiáján, s a szereplők nagy részének pusztulásán túl, a nemzet, az ország életében a konszonanciát, a megbékélést, a jobb jövő lehetőségét érzékeltesse. KÁNTOR LAJOS BALOGH EDGÁR ELKÖTELEZETTSÉGE Balogh Edgár munkásságáról vitatkozhat a politikatörténet, a szociológia, a történelemtudomány, az irodalomtörténet, a stilisztika, sőt az etnográfia is. A komparativistáknak egy-egy tudományágon belül ugyancsak érdekes anyagot kínál ez a szabálytalan, mégis a korra és megszületésének helyére annyira jellemző, oly sokféle „konkordanciába” illeszkedő életmű. Ismeretes az idősebb barát és harcostárs, a humanista Fábry Zoltán véleménye a „dunavölgyi párbeszédről” s benne Balogh Edgár szerepéről; valóban, ha csupán könyveinek bibliográfiai adatait és központi témáit vesszük számba, legalább három-négy ország és öt-hat nyelv komparativistáinak n>újt figyelemreméltó dokumentumokat az utóbbi félévszázad reális és megálmodott történéseiről Balogh Edgár munkássága, amelyhez az írásban nyomon követhetőkön kívül hozzá kell számítanunk az egykori, neves vagy névtelen tanítványoktól őrzött, szóbeli „műalkotásokat” is, szónoki, vitatkozói és tanári fellépéseinek, hétköznapjainak nyilvánvaló hatását. E biográfusi-elemzői feladat sokféle akadályát fel sem kell sorolnunk, mentséget sem szükséges keresnünk, amiért kitérünk előle. Az elől viszont már nem térhetünk ki, hogy megpróbáljuk irodalmunk története szempontjából mérlegre tenni Balogh Edgár publicisztikájának tárgyánál fogva is ilyen közelítést kívánó szegmentumát — példaidézéseit, kortársi vallomásait, néhány átfogó igényű irodalmi tanulmányát —, szerzőjük életútjának összefüggésében, a romániai magyar irodalom sajátos lehetőségeinek és igényeinek a szem előtt tartásával. Közügyi elkötelezettségnek, politikumnak és irodalomnak ez az összefonódása egyébként nemcsak szerzőnkre, nemcsak a romániai magyar irodalomra jellemző... Balogh Edgár igazán nem úgy indult, hogy író vagy irodalomkritikus, irodalomtörténész legyen belőle. Fábry az 1958-as Egyenes beszéd ismertetésében így ír róla: „Balogh Edgár és a Sarló egyet jelent: a szociográfiát. De ez a szociográfia eredendően és kihatóan adatfelvételnél és adatközlésnél többet adott és hozott: a szocialista öneszmélés kezdetét, folyamatát és folytonosságát.” Aligha véletlen, hogy Fábry még mindig a fiatal Balogh Edgárra emlékezik, a legendás hírű csehszlovákiai sarlósok huszonéves vezérét évtizedek múltán sem tudja elválasztani az ottani haladó, baloldali értelmiségi 68
