Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 9. szám - MŰHELY - Orosz László: A Bánk bán jellemei

leány egyszerűbb, természeti körülmények közé, magányosságba kíván menekülni, hogy szíve sebeit gyógyítgassa. Az ötödik felvonásban azonban újra egy más Izidora áll előttünk: tekintélyes udvarhö'gy, aki az udvar hangulatával, sőt a király szándékával szemben is — elvakult gyűlöletet árulva el általában a magyarokkal szemben — egyre csak a királynéért való bosszút emlegeti. Ez az új Izidora nem a Ottó után leselkedő szerelmessel, sem a csalódottan menekülni készülővel nem egyezik.

(A király) II. Endre Katona békességre törekvő, jó uralkodóinak sorába tartozik, a Kupa halálán ellágyuló István, a De la Chatre-ral békére lépő Henrik, a Jeruzsálem pusztulását szánó Titus utóda. Színre csak az ötödik felvonásban lép, de — mint már említettük — a zsarnok Gertrudis ellentéteként kezdettől fogva jelen van. Gyöngeségét is, hatalmas tekintélyét is érzékelhetjük abból, amit és ahogy róla beszélnek. Petur egy udvari ünnepség felelevenítésével kitűnően érzékelteti, hogyan szorult háttérbe a felesége mellett:

„Midőn Pozsonyvárban Erzsébetet általvevé Lajos thüringi herceg számára a követség — ó, mikép állt ottan ő! Egész ország csupán nyelvén lebegni láttatott: ,Köszöntőm uratokat (így szólt), mondjátok neki, hogy ezen csekélységgel elégedne meg; ha Isten éltet, még idővel a legtöbb drágaságokkal fogom tetézni’. —

S kirakta a szörnyű sok kincseket, amelyeken Thüringia elvakult.

Hogy álla ottan Endre, hátul egy szegletben — Endre, a magyar király! —

Pirulva morgott a magyar, s te Bánk a köntösét rántád, hogy előbbre menjen. — ”

De néhány percre rá épp Petur lesz az, akinek viselkedéséből a király hatalmas tekintélyét is kiolvashatjuk: megalázkodva borul térdre pusztán Endre nevének említésére.

A király tekintélye — mint a fentebbiekből is kilátszik — nem személyes tulajdonságain alapul, hanem a nemzeti királyt övező ragaszkodáson. A történelem II. Endréje felé aligha fordult hasonló szeretet, megbecsülés. Háromszáz esztendő idegen uralma magyarázza, hogy Katona — osztozva kortársai nagy többségének nézeteiben — így látja, így ábrázolja a régóta nélkülözött nemzeti uralkodót.

Az ötödik felvonás végén azonban a dráma Endréje mintegy személyében is felnő ahhoz az eszményképhez, amelyet róla a gertrudisi zsarnokság alól felszabadulni igyekvők kialakítottak. Endrének férjként bosszút kellene állnia feleségéért, királyként meg kellene büntetnie a lázadókat. (A Bánkéhoz hasonló kettős feladat ez!) De kezdettől fogva kétségei vannak, szabad folyást engedhet-e bosszújának, személyes elfogultsággal ítélkezhet-e. Mint a dráma egyik elemzője, Waldapfel József kitűnően megfigyelte: „óvakodik jóvátehetetlent cselekedni”. A gyanúsított Petur és családja kivégzésére nem ő ad parancsot, nem is elővédjének vezére, Solom mester, aki Péturék felkelését leverte, hanem a bosz- szúszomjas merániak. A király már Pontio di Gruce délvidéki helytartó Gertrudist intő, pártütést jósoló levelének felolvasása után — épp mivel jól ismerte a feleségét — így tépelődik: „Ő hibás; hiszen máskép nem ölte volna meg magyar”. „Nagyon józan, mint egész fájdalma Endrének” — jegyezte oda e sorhoz Arany János. A király józansága azonban nem egy érzelmek híján szegény lélek hidegsége, hanem kemény önfegyelem eredménye. Nem sokkal korábban, feleségéért hullt könnyeit rejtegetve mondta: „Egy királynak kell látni minden könnyeket: magának könnyezni nem szabad.”

Gertrudis hibáztatása azonban az ötödik felvonás elején még csak olyan előzetes megsejtése a később bekövetkezendőknek, mint Bánk első megborzongása a rá váró feladattól. A felesége haláláért való véres bosszú vágya meg a hatalom kemény kézzel, elrettentő ítélettel való védelmezésének szándéka újra meg újra felülkerekedik a királyban. Az, hogy Bánk a halott királynét becsületében is megtámadja, Endre ítélkezésének törvényes alapját gyengíti, de a férji bosszúvágyat erősíti benne. Egy szál kardra is hajlandó volna kiállni, hogy a felesége asszonyi becsületén esett sérelmet lemossa. Gyulai Pál szerint a király gyáva, mert nem torolja meg Bánkon felesége halálát. Akkor volna az, ha a győzedelmes, föléje magasodó nagyúrnak kínálná fel a kegyelmet. Ezt nem teszi. Biberach esküje őt meggyőzi arról, hogy a királyné asszonyi becsülete nem szenvedett csorbát. Bánk tette ezzel jogilag és erkölcsileg súlyosabb következményűvé vált, a király azonban megkönnyebülhetett. így kapcsolódhatott felesége ártatlanságának tudatához azonnal a megbocsátás gondolata is. („Ártatlan ő! Ártatlan áldozat! — Mindent bocsáss meg, vérző szív, csak ezt ne hagyd magadtól elrabolni.”) Iménti megaláztatásának („Jobban remeg előtte — ti. Bánk előtt — minden, mint előttem”) reakciójaként egy darabig hajlana ugyan arra, hogy büntessen, de a Melinda halálával Bánkot ért veszteséget, a Mys- ka, Solom és Tiborc szavaiból Bánk iránt megnyilvánuló részvétet átérezve — mások fájdalma iránt nyitott szívvel, nem úgy, mint Gertrudis! — kegyelmet ad. „így magam büntetni nem tudtam — (ma67