Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 9. szám - Czakó Gábor: Repülés (Elbeszélés)

hogy mi a dörgés; mi tetszene a legjobban a Vezérnek. Ezért odasomfordáltak a sérült közelébe, ott röhögcséltek, pusmogtak egymás között, és várták a Vezért meg az Őrnagyot, hogy jöjjenek már végre le, és mutassák meg az arcukat, hogy leolvashassák róla, milyen viselkedést kívánnak tőlük. Egyelőre mérsékelt kárörömet mutattak, ez jött belülről, de nem olyan erővel, hogy ne lehessen másra váltani belőle.

A lesarabolt ösvény mögött járókelők gyülekeztek, akiket Repülős ordítása csalt oda. Két öregasszony jelent meg először, aztán pár Gyuszi-forma kisgyerek. Az egyikük el is szaladt Satzékhoz, megmondani, hogy mi történt az Imre gyerekkel. Mid néni is kilopakodott a kocsiút közepére. Később előkerült egy hadviselt férfiú, aki a háborúban már látott jópár ilyesforma sebet. Ő rögtön bejött az udvarba, vágott gyorsan bicskájával egy alkalmas fát, és Repülős minden tiltakozó bömbölése ellenére új, igazi szorítókötést tett a combjára, ami mégegyszer olyan erősen szorított, de végképp elállította a vérzést.

Közben lejött a Vezér meg az Őrnagy a padlásról.

— Hova lett a Zászlós meg az Őrmester? — kérdezte a Vezér.

— Elmentek — hebegte Talpas —, elmentek az orvoshoz.

— Mind a ketten?

— Zoli mondta, hogy menjenek, rögtön indult is mind a kettő.

— Szóval az újonc megint átvette a parancsnokságot! — kiáltotta Ernő. Odament a gép roncsaihoz. Zolinak már nem volt dolga Repülőssel, mert a férfi mindent megtett, amit meg lehetett tenni. Zoli azért serénykedett, huzigálta, hajtogatta erre- arra a drótokat, félredobálta a keze ügyébe kerülő ágakat. A lapító ösztön dolgozott benne; még mindig nem mert volna összecsapni, pedig biztonságban volt — elsősorban a közönség, meg a bácsi miatt, aki rá is pirított Ernőre.

— Na ezt jól megcsináltátok! — morogta.

— Ő csinálta magának — válaszolt ridegen a Vezér, majd Zolihoz fordult. — Hallom, megint parancsokat osztogatsz a tiszteknek!

— Muszáj volt, hogy valaki elmenjen az orvosért — mondta Zoli —, így nem maradhat, és ők voltak biciklivel.

— No, ha biciklivel mentek, akkor jó — mondta a bácsi —, eddigre odaérhettek.

— Biztos — mondta Zoli.

Nemcsak, hogy odaértek ennyi idő alatt, de meg is fordultak. A Vezér nem dühönghetett amiatt, hogy Zoli ismét beleártotta magát a jogkörébe, mert a Zászlós és az Őrmester már megérkezett Rótfux doktorral együtt. A kis öreg doki is biciklivel jött. Épp hogy csak beért az udvarba, rögtön a színhelyre kanyarodott, leugrott a gépről. A kormányt az Őrnagy kezébe nyomta, és futott a még mindig ordító Repülőshöz.

— Nyugodj már meg, kisfiam, nyugodj már -meg, itt vagyok. Persze kiabálhatsz is, ha azt hiszed, hogy akkor kevésbé fáj a lábad! — Gyorsan letérdelt, kinyitotta a táskáját, s nekilátott, hogy ellássa a sebet. Belenyomott Repülősbe egy fájdalomcsillapítót. — Ezt jól megcsináltátok — fordult ő is a Vezérhez.

— Semmi köze hozzá, hogy mi mit csinálunk — válaszolta dühösen Ernő. A járdáról bámészkodó öregasszonyok elszörnyedtek, hogy így mer beszélni a doktorral, a Tüzérek elismerően összekacsintottak, az Őrnagyban megérett az elhatározás, hogy nem fogja tovább a doktor kerékpárjának a kormányát. A Vezér szellemében eljárva hagyni kellett volna eldőlni — föllökni nem volt elég bátorsága —, de ő ennyire sem mert elmenni, hanem átmeneti megoldásként eltaszította magától a gépet Behemót irányába, aki elkapta.

Rótfux doktor nem törődött azzal, hogy mit mondott neki Ernő, tán meg se hal12