Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - Czakó Gábor: Repülés (Elbeszélés)
végétől sodrony vezetett hátra: azokkal lehetett mozgatni — ugyanegy mozdulattal kicsit ferdén — a farkakat rendes vízszintes állásukból a függőleges felé, és némiképp előre is. Ebből a helyzetből fehér tejgumiszálak rántották vissza őket eredeti helyzetükbe. Már állva mozgatta meg a kormányt, hogy hátrafordulhasson és jobban lássa az irányítóberendezés működését. — Kassi, állati kassa. Okélagos. — Az egész sövényt kiirtsuk? — kiabált föl a nagyobbik Tüzér, aki már unta egy kicsit a munkát. Vagy öt méter szélesen tövig lecsupálták az orgonasövényt. Az ól és a szomszéd kerítése közötti kis köz úgy megtelt gallyakkal, hegy az utolját már csak átabotában dobálták a kerítés mellé, hogy mégse legyen annyira szem előtt. — Elég lesz,elég!—A Repülős kinyújtotta a nyakát, hogy messzebb lásson; előrement a padlás széléig, még egyszer megszemlélt mindent. — Ti meg vigyázzatok onnan, mert nem felelek azért, aki utamba rakja a hülye fejét! Na, pucoljatok! Nyomás! Zoliék hátrább húzódtak a barackfa alá. Repülős visszament a motoros-vitorlázógépéhez, de nem ült rá, hanem zavarodottan tekintgetett a Vezérre meg az Őrnagyra. — Na, mi lesz? — kérdezte a Vezér. — Hát — mondta a Repülős — az a helyzet — toporgott, ujjával érintgette a szárny föstését; ragad e még —, szóval az a helyzet, hogy így, a pedálokkal, szóval azt gondoltam, hogy így, csak a pedálokkal az indulás elég nehéz ... — Nem folytatta, konokul nézett az Őrnagy és a Vezér közé, értsék, ha van eszük. Képtelenségnek tartotta kimondani a kérését. — Azt nyögi —fordult a Vezérhez az Őrnagy —, hogy nem tudja a pedálokkal elindítani a gépet, és arra akar kérni bennünket, hogy lökjük meg. — Igen, igen, a pedáloktól egyedül nincs elég indulási sebesség! Ilyen rövid úton nem pörög be annyira a légcsavar, amennyire kell. — Akkor miért nem kér meg bennünket? —- kérdezte a Vezér az Őrnagytól. — Gőzöm sincs— biggyesztette a száját az Őrnagy. Repülős nagyot nyelt. Hogy a Vezértől valaki ilyesmit merjen kérni, az Arany Kör fönnállása óta nem fordult elő. És nem is fordulhatott, mert a kérdező nemigen élte volna túl, legalábbis nem úszta volna meg egy ravasz kínzás nélkül. Semmi kedve nem volt ekkora baklövést elkövetni a Nagy Dicsőség Kapujában. — Na, toljuk meg a gépet? — kérdezte a Vezér. — Ne, dehogy, Vezértábornagy úr!— gyúlt föl agyában a vészkijárat lámpája — arra gondoltam, hogy szólnánk talán Behemótnak, vagyis Vastagh tizedesnek meg még valakinek. — Mert a Vastagh olyan erős? — Még nálunk is erősebb? — cselezett az Őrnagy. Repülős agyában már villant is a Vezér következő elképzelhető mondata, ha igent találna mondani; „Szerinted Behemót erősebb nálam !” Ez igaz volt ugyan, de kimondva képtelenség. — Nem, dehogy, csakhát ő mégiscsak jobban ... ő ... — Szóval ő még ezt a röpzit is jobban tudná megtolni nálam? — Nem, ugyan, dehogy... —Kétségbeesetten pillogott az Őrnagyra, mintha ő valaha is segített volna valakinek, aki ilyen szorult helyzetbe került. — Na, miért nem vagyok én jó? — Hát te mégiscsak, vagyis a Vezértábornagy úrnak alázatosan jelentem, a Vezértábornagy úr mégiscsak a Vezértábornagy úr . .. — Na gyere, Dezső — intett a Vezér az Őrnagynak—, te meg ne tehetetlenkedj már, hanem pattanj föl a nyeregbe és sarkantyúzd meg a paripádat. 9
