Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Móra Ferenc naplója
MARCZIUS 16. Úgy kivettek a sodrombúl ezek a lélekirgalmak. Feledtettek velem mindent: bút, bánatot, reményt, szerelmet, mindent. Most azután elviharzott ez a fölháborodás is. Megint a régi nembánomság, elégedetlenség vett rajtam erőt. Nem tudom, mi ez megint. Olyan közönyösen gondolok a szerelemre, Ilonára, mint akármire. Bánom is én. Mi az oka? Nem tudom. De mindig mélyebb gyökeret ver bennem az a meggyőződés: hogy ez a lány is olyan, mint a többi. Köll neki név, dicsőség, köll neki férj: a szív, az mellékes dolog. Fő az hogy férjhez menjen. És hagyja magát ölelni, csókolni: nem mert az ő szívinek is gyönyörűség, hanem mert vőlegénynek ahhoz joga van. Vissza is csókol, vissza is ölel, — nem mintha a szíve hajtaná, hanem mert már az így szokás. Olyan, mint a többi. Ehhez járul egy hazulról kapott hír is. Mert a rossz hírt mindenhová elviszi a szél. Hogy Gyula egyre azon lamentál a haza írt leveleiben, hogy írják nekem hazulról, de minden írásaikban, hogy hagyjuk itt ezt a lakást és keressünk másikat. Nekem nem mondja Gyula. Hogy mért nem meri nekem mondani, nem tudom. Vagy hogy mért akar innen elmenni, azt se tudom. Fura dolog, de nem nagy jelentőségű. Hanem hogy Ilonka, éppen Ilonka ösztökél engem arra, hogy elmenjünk, az nagyon, nagyon bánt. Mert ha az édes anyja írja: nevetek fölötte. Ha akárki ír, csak csudálkozom rajta, hogy mért sürgetik az elmenetelt. Hanem hogy Ilonka ír, az bánt. Mert én megmondtam az én oltárképemnek, hogy ne hallgasson senkire, ne igazodjon senki után, csak a szívit kövesse. Megmondtam, hogy ne szeressen ő mást senkit úgy, mint engem és ne hallgasson másra senkire, mint énrám: mert én magam százszorta jobban szeretem, mint a többiek mind együtt. Megmondtam! És ő elment a lakodalomba, elment a színházba, — pedig tudta, hogy végtelen keservet csinál vele nekem, a kinek minden gondolata az övé. Most is másra hallgat én velem szemben, a kinek minden nyomorúsága közt csakő volt a vigasztalása... Mert hisz én csak egy szegény, bolond szerelmes fiú vagyok . . . Móra Éjfél után félegy. Hanem nem tudok addig elaludni, míg bocsánatot nem kérek tőled, édes üdvösségem! Óh lélek, léiek: soha sem tudok eligazodni a te örök rejtelmeiden! Mert akárhogy megbántasz, akárhogy kivérzed a szívemet, akárhogy fáj, a mivel bántasz: ha most itt állnál előttem a Te szelíd, könnybeborult szemeiddel: bizony a lábaidhoz borulnék most is és átölelve a térdeidet, csókolnám a lábad porát is! Szeretlek. És én el vagyok arra készülve, hogy Te még sok borús perczet szerzesz nekem, hogy sokszor keserítesz még meg, tán akkor is, mikor nem is akarnád, mondom, el vagyok rá készülve. Hanem én még akkor is szeretni foglak. Hátha csudatevő ereje lesz ennek az én örök, mélységes szerelmemnek: és éppen e miatt szeretsz meg egyszer majd te is engem igazán, szívedbül, avval a rajongó szerelemmel, a milyennel én átölellek téged, azzal a mélységes szerelemmel, a milyennel közönséges emberek nem szoktak szeretni! . . . Megösmersz-e még te engem valamikor igazán, üdvösségem? Móra 43
