Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Móra Ferenc naplója
MARCZIUS 18. Nem, nem, soha többet, soha többet. Hogy én téged megbántanálak többet? Hogy én azt mondanám még egyszer, hogy nem szeretlek már? Oh, nagyon, nagyon nyomorult, elhagyatott ember lennék már én akkor, mikor tebenned is kételkedném! De úgy meg voltam zavarodva, úgy összekúszálódnak a gondolataim sokszor: hogy nem tudok már gondolkozni sem. Túl vannak izgatva, feszülve az idegeim, az agyam is, a lelkem is. Ilonkám, Ilonkám! Oh, ha tudnád, ha tudnád: mennyire szeretlek, ha tudnád, milyen az én lelkem, ha igazán ösmernél, ha látnád, hogy mégse egészen olyan ez a te szegény, árva Ferikéd, mint a többi ember: óh, de nagyon is szeretnél te akkor engem! Én szőke Megváltóm, én kékszemű üdvösségem: csókollak, csókollak csókollak! Móra MARCZIUS 23. Oh mért, óh mért nem mehetünk el mi ketten messze, messze, valami névtelen vadonba, valami ösmeretlen szigetre, a hol nem lenne rajtunk kívül ember s csak a virágok lennének ösmerőseink, meg a madarak. Ott, ott élni teveled, szerelmes angyalom! Azt mondja a bátyám: itt az ideje, hogy én is megcsattogtassam a szárnyaimat. Hogy szerezzek hírt, nevet, dicsőséget. Igen? Osztogassam szét az emberek közt a lelkem, hullassam értük a szívem vérit lépten-nyomon, hogy keresztre feszítsenek engem is. Föláldozzam az életem hitvány dicsőségért, hogy a szerelem örök üdvössége ne is boldogíthasson? És kinek szerezzek fényt és dicsőséget, hírt és nevet? Nekem nem kell, mert én tudom, hogy mindennek a vége semmi, — neked pedig, kicsim, úgyis tudom, minden dicsőségnél többet ér az én szerelmem, tudom, hogy én leszek a legnagyobb büszkeséged és a legféltettebb kincsed. Mi közöm nekem az emberekhez? Én nem nagy ember akarok lenni, hanem boldog ember! Móra MARCZIUS 25. Nem, nem kis anya, hasztalan minden mentekezésed, nem ilyen leveleket írtál te ezelőtt. Egy sora volt a levelednek, a mit az én régi, szerelmes kis anyám írt, a mi olyan volt, mint a régi leveleid: mikor azt írod, hogy nem fösvénykedsz majd a csókkal. Ne is, kicsim, ne fösvénykedj! Hiszen érted te azt magad is, hogy nincs annál nagyobb boldogság, mintha két ajak egy égő csókban összeforr . .. Későn, későn van már. Te azóta alszol és talán álmodsz is apárul. Tán azt álmodod, a mit kis apa olyan sokszor megálmodik ébren is, napközben: hogy ragyogó szemekkel ide ülsz a kis apa ölibe, aztán átfonsz a karjaiddal, lehajtom a fejem a sebesen, szerelmesen dobogó szívedre, hallgatom a lüktetésit és ölellek, ölellek, te meg rászorítod a csókot kérő számra a te lángoló, perzselő ajkaid és elkábulunk, elszédülünk egy véghetetlen hosszú csókban, egy véghetetlen hosszú ölelésben . .. Móra 44
