Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Móra Ferenc naplója
Hát hol ez az élet? Nincs ilyen élet? Nem tudnék, nem bírnék én tökéletes lenni? íme: az idáig való életemtül megundorodtam. Belépek a huszadik esztendőbe, a gyerekség szelíd zománcza rég lekopott rólam: s itt állok teli gyarlósággal, teli hitványsággal, tele sárral és szeméttel. Mint a többi ember... De én különb akarok lenni, mint a többi! Móra MARCZIUS I. Tegnap este kaptam az én édes boragamtul levelet, de nem értem rá, hogy beszámoljak róla. Azt írja, hogy olyan furcsa volt, mikor kint a vasútnál meg nem csókolhattuk egymást, pedig úgy szeretett volna a nyakamba borulni és ölelni, csókolni addig, míg ott össze nem roskad! Szegény, szegény kis anyám! Meg hogy úgy kéri az Istent: vegye el már: mert nem élet az ilyen élet! Jaj, pedig de más, de más élet a tied, kicsim, mint az enyim! Te nem feszegetsz semmi kétségbeejtő kérdést, te boldog vagy a te végtelen szerelmedben, te nem gondolsz másra semmire. A te kis fejedben csak aranyos, pajkos kis szerelmes álmok zsonganak: a mindenség kérdései soha nem fordulnak meg benne. Az én életem olyan, mint a verébé, ha nem gondolok semmire, ha nem kutatom az élet miértjét — de a tied olyan, mint a fehér liliomé: tiszta és harmatos. Te még örülsz egy új ruhának, egy dicsérő szónak, te még panaszkodsz, ha fáj valamid, mosolyogsz, mikor jól esik valami az édes telkednek. De én! Kidobva egy kétségbeejtő sivatagba, a hol minden van, csak tisztesség nincs, a hol nekem nincs senkim, s a testi nyomorúságok összefognak a lelkiekkel. Nincs, a ki fölvarrjon a ruhámra egy leszakadt gombot, nincs, a ki megkérdezné, mi bajom, ha elborul a homlokom, nincs, a ki észrevenné, hogy kivan a nyakkendőm kötője és nincs, a kinek eszibe jutna azt mondani: te jó bolond, te, panaszkodj, panaszkodd ki magad! Meg vagyok én átkozva, kicsim, nagyon! Móra MARCZIUS 2. Nem szeretem az estét. Az észre fátyol nehezedik, álom borul, az érzékek elzsibbadnak, az izmok megernyednek, az akarat meglankad. Nem szeretem az estét. Úgy megyek az utczán, mint aki alszik. Mintha álmomban látnám ezeket a suhogó, suttogó szerelmes párokat lépten, nyomon. És így, álomlepett lélekkel is gyötör az a gondolat: miért él az ember? Megházasodom. És nyomorgok, kínlódok tovább. Szinte előre látom a jövendő életem. Olyan fáradtan, ütődötten ténfergek majd haza, mint most. És nem óhajtom majd az ölelésed, csókod, a mint nem óhajtom most. Aludni, aludni vágyom. Hiszen a ki alszik, az meg van halva. És az élet egyetlen boldogsága a halál. Bizony, kicsi virágom, csupa szenvedés lesz az én életem azután is. Milyen keveset lehetek én majd veled együtt, édes szerelemben! Ki világítja meg ezt az életet, ezt a czéltalan kóborlást a sötétben? Móra 39
