Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Móra Ferenc naplója

MARCZIUS 3. Korán reggel van és én megint itt ülök a papírjaim előtt és keresem a létei okát és czélját. Pedig tudom, hogy hasztalan. Mert nem találok semmit! Mért nem vagyok fa, érzés nélkül? Madár, lélek nélkül? Mért nem? Hogy remél­ném életemet, anélkül, hogy tudnám, mért élek. Mért nem, mért nem? Nem ér nekem ez az élet így semmit, nem tudom élvezni semmi gyönyörűségit, ha nem tudom, mindez honnan és miért? Semmi. Mindenünnen ez a szó mered elém: semmi. A csillagok lehullanak. Hata­lom és kincs elporlad. Semmi. A dicsőség márványa porrá lesz. Semmi. A csokiul is megcsömörlik az ember. Az is semmi. Minden semmi, mindenütt semmi. Miért küzdjek én egy egész életen keresztül, ha szerelemnek, dicsőségnek vége: semmi? Engem is megemészt a homok, az Ilona haja is elhamvad, piros orcája hamuvá válik és édes, meleg testit megeszi fű és fagyökér. Mit ér az élet? Világosságot, világosságot! Mert hová, mire vezet mind-ez? Megutálására az élet­nek, megvetésére a szerelemnek, semmibevevésére az embereknek és a legsötétebb csüggedésre! Megőrülök! Hol ennek az életnek a czélja? A fejem ég és borzongat a hideg. Minek is, minek is ébred föl az ember, ha egyszer elalszik! Minek szeressek, minek reméljek, ha tudom, hogy holnap halálra változhat ez a hulló szárnyú élet? Óh, de boldog, a ki hisz az Istenben és megnyugvását leli benne! De nekem már Istenem sincs! Miből születtek a csillag világok? Honnan vannak a virágok, a napsugár és az ember? És hová lesznek a csillag világok, a virágok, a napsugár, és az ember? Akárhogy találgatom: semmi. Nincs felelet. Nincs. Fázom. Móra Egy kicsike, napsugaras tréfa világosságot hintett a lelkembe. Kint álltunk az erkélyen, néztük az udvaron a gyerekeket. Egy kis bogár sivalko- dott a dajkája karján. Gyula kötekedni kezdett: Majd ha te utánad visítanak úgy a gyerekeid! Te, a te gyerekeitek mind piszék lesznek. És úgy elárasztotta a lelkem valami édes melegség. Az én gyerekeim, a mi gye­rekeink! És eszembe jutnak a régi álmok, a miket otthon együtt szőttünk Ilonával. Mert ő is gondolt arra, én is. Csakhogy egyikünk se mondta. A csendes, boldog, szerelmes esték, a kis bogarak édes gügyögése, az első gyerek­sírás, az első gyereknevetés mind, mind a lelkembe zsongott egyszerre. Hogy majd hogy tanítjuk mink Kálmánkát arra, hogy: apa, anya! Hát mit törődjem én a mindenség soha meg nem fejthető titkával, mikor énnekem lesz egy külön kis világom, a melyik csak az enyém! Igen, de mi lesz azután? Ha az egyiktek meghal, vagy a másiktok meghal? hogy a másik utánna megy, utánna hal?! De hát hová megy utánna? Köll, köll valami megoldást keresnem. 40

Next

/
Oldalképek
Tartalom