Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Móra Ferenc naplója
A Napló arról is meggyőz bennünket, hogy Mórában egyetemista korában is erkölcsi tartás volt, kemény elszántság, határozott célratörés! írónk nem engedte, hogy a nyomorúság hullámai maguk alá temessék. Dacolt a társadalmi nyomorral és az emberi aljassággal. Ha voltak is kétségbeesett pillanatai, az élet értelmetlenségét panaszló kifakadásai, halált kívánó gondolatai, a végén győzedelmeskedett morális felelőssége. Móra ekkor is az életet a hivatásgyakorlás lehetőségének, a másokért élés nagy alkalmának tekintette! 1898. március 1-én ezt írta Kiskunfélegyházára a menyasszonyának: ,,.. . útálom az örökkön való jajgatást és a minden kicsiségen való panaszkodást. Hány, de hány szegény ember-testvérem van, aki még árvább, még elhagyatottabb, mint én, akihez a sors még mostohább, mint énhozzám! Aztán még az is vígasztal, az a tudat, hogy nem tarthat ez az én nyomorkodásom olyan soká: hiszen minden éjszakának megvirrad a hajnala. És ezt a most való nyomorúságomat se cserélném el senki kincséért sem, — mért épp a szenvedések érlelik a lelket. És minden nyomorúságom mellett is én vagyok a világ legboldogabb, legmegáldottabb embere — boldog, áldott te veled ..Később ezt írta neki: ,,.. . csak légy egészen nyugodt. Hiszen van perc, mikor magam is azt hiszem, hogy engem semmilyen baj se törhet össze. Én nem vagyok elhagyott: hiszen ti, akik otthon vagytok, talán szerettek valamennyire. Én hiszek bennetek..., és ez az én hitem és szeretetem vigasztaljon meg téged is . . Mórát alapvetően az jellemezte, hogy az élet miden kérdését súlyos erkölcsi problémaként kezelte. A szerelmet is komolyan vette, nem olcsó, felelőtlen játékot keresett benne. Egyetemre kerülése előtt Kiskunfélegyházán eljegyezte Walleshausen Ilonát, azóta jövendő élete komoly társát látta benne. Csak erkölcsi felelősséggel tudott eléje lépni, viszont ő is komoly emberi elhatározást kívánt tőle. Pestről menyasszonyát hosszú levélben köszöntötte születése napján. Ez a levél egy nagy lélek tükre. Ilyen sorokat olvashatunk benne: „Lehet, hogy a szenvedéssel köt az frigyet, a ki az enyimhöz fűzi életét, de az is lehet, hogy babérral koszorúzom meg annak a homlokát, a ki megfelezi a szenvedéseimet. Nem ígérek semmit, de sokat adhatok. Láthatod, hogy szerencsés nem vagyok, a sors többet ver, mind áld, több akadályt gördít elém, mint a mennyin átsegít, de hihe- ted, hogy a mint eddig áttörtem magamat mindenen, ezután se rettenek vissza semmitől, hogy téged boldogíthassalak. És azt is láthatod mindenek fölött, hogy téged dicsőségembe, keserveimbe egyformán szeretlek mindenek fölött és mindenek előtt. . . Erős vagy-e?. . .” A Napló végül irodalmi, esztétikai értékű dokumentum. A lélek nagy drámáját, e benső harc minden fázisát, árnyalatát érzékletes erővel szólaltatta meg a fiatal Móra. A vívódás érzelmi, indulati telítettsége miatt a stílus expresszív jellegzetességei: a felkiáltások, kérdések, az egymás mellé helyezett állítások és tagadások, a drámai erejű monológok és az ezekbe rejtett dialógusok dominálnak, de a halkabb és finomabb érzelmek, a tűnődő és meditáló gondolatok, a gúnyoros és ironikus megjegyzések is adekvát formában szólalnak meg. MÓRA FERENC NAPLÓJA FEBRUÁR 25. Megőrülök. Valami véghetetlen nyomorultnak érzem magam. Kimondhatatlanul üres a szivem. Mintha valami rosszat sejtenék, mint a viharmadár. Azt, azt sóvárogja mindenem, hogy otthon köllene lesnem a tavasz éledésit! Soha nem őrjöngtem még annyira a tavasz után, a pacsirta után, az ibolya után, mint az idén. Talán a tavalyi tavasz emlékeinek a hatása alatt, — talán a fönt való élet iránti undor miatt, vagy tudom is én, miért. Eresszetek, eresszetek vissza az én csendes kis városomba! Mért legyek én itt por, szemét és piszok közé bezárva, én, akinek a lelke harmatos füvön, fecskenótákon, rigónevetésen növekedett? Eresszetek, eresszetek vissza! És hát igaz volt, nem volt az álom? hogy én még tegnapelőtt magát a megtestesült, a legédesebb szerelmet ringattam az ölemben? Hát igaz volt? Sohase felejthetem el azokat a napokat. Valami elemezhetetlen fátyol borult az érzékeimre, a szívemre, a lelkemre. Olyan volt, mintha meg köllene őrülnöm a boldogság miatt. Mindakettőnk előtt csak most nyílt meg a mennyország: a csókok, az ölelések még soha nem voltak oly melegek, oly hevesek, oly mámorítók, mint most. Azt hittem, meg köll halnom a csókok és ölelések árján a gyönyörűség miatt. És 37
