Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Hegedűs András: Móra Ferenc ismeretlen Naplója
Móra átélte a feudálkapitalizmus embertelenségét, megrázó élményévé vált, hogy az egyéni haszon hajszolása kiirtja az altruista gondolatokat, érzéseket. Arra is rájött, hogy az önérdek fölébe kerekedik a köz érdekének. így érthető, hogy a Napló hűen tükrözi Móra megváltozott viszonyát a társadalomhoz. A Napló számos részlete tudósít arról, hogy írónk ekkor kezdte másképpen látni az egyetemes világrend kérdéseit is. Móra természetrajz-földrajz szakos egyetemistaként a természet- tudomány új gondolatait szívta magába, a többi között azt, hogy az ember fejlődés eredménye, a majom leszármazottja és nem isten teremtménye. Megrendült az istenbe és a vallás vigaszába vetett hite. Az élet, a halál és a létezés többi nagy kérdésével való szembenézés, az új hit és új cél keresése mozgatta, forrósította gondolatait. Nagykorú akart lenni, önállóvá akarta kiküzdeni magát. Már elégtelennek érezte a hagyományos eszméket, de bizton nem tudott megnyugtató válaszok birtokába jutni. A Napló megrázó őszinteséggel tárja fel Móra ekkori vívódását, útkeresését. S írónk ettől kezdve lett minden titok nyugtalan, szenvedélyes vizsgálója. A Napló tanúsága szerint ekkor változott meg Móra viszonya önmagához is. Titok és rejtély lett önmaga számára. Arra döbbent rá, hogy a lelke bonyolult, ellentétes erők csatatere. Ebben az új helyzetben kezdett kialakulni Móra sajátos világlátása. Ettől kezdve viaskodott benne a kétségbeesés és az optimizmus. Kétségbeesése illúziótlan valóságlátásából fakadt, optimizmusa pedig az emberbe, a jövőbe vetett hitéből sarjadt. 1898. március elsején ezt írta önmagáról a Naplóba: „kidobva egy kétségbeejtő sivatagba, ahol minden van, csak tisztesség nincs, ahol nekem nincs senkim, s a testi nyomorúságok összefognak a lelkiekkel.” Néhány nap múlva viszont a kétség- beesés jajkiáltását elhalkította benne az optimizmus szava: ,,... van az életben vigasztaló: a jövendő élet reménye!” Figyeljük meg: Mórában élete végéig nagy harcot vívott a kétségbeesés és az optimizmus. A világháború idején feljajdult az embertelenség láttán, de ugyanekkor ezt is sikoltotta:,,. . . hinni kell az emberiségben, hogy tébolyodottan ki ne szökjék belőle az ember.” A diadalmas forradalom idején tűnt el kétségbeesése, és ragyogott fel tisztán a „Hiszek az emberben” optimizmusa. Horthy Magyarországában, amikor riasztóan sötétnek látta a magyar valóságot, így kiáltott fel: ,,. . . kétségbeesett optimista vagyok.” A Napló vissza-visszatérő gondolata a hazavágyás. A Pesttől való menekülésben és a kiskunfélegyházi otthon visszasírásában ne keressünk eleve városéi lenességet és vidék utáni vágyat. És ne gondoljuk, hogy Móra idillikusán látta az otthoni világot! Olvassuk csak végig a gyermekkori emlékeket idéző írásait! Bizony, a szegénység sok esetben egyhangúvá színtelenített Móráék életében mindent. „A vasárnapok csak olyanok voltak, mint a hézköznapok.” S miért van az mégis, hogy a felnőtt Móra szinte visszasírta a Daru utcai gyermekkort! S nemcsak az egyetemi nyomorgás idején, hanem ünnepelt író korában is. Tudjuk, hogy a díszes környezetben is a hajnalban megfoltozott Fer- csikének szerette érezni magát, s hogy halála előtt is az átvirrasztott éjszakák ablakán gyermekkora kérezkedett be hozzá!! A feleletet ő adta meg: „.. . a Daru utca megtanított emberré lenni ...” A Daru utcai háznak ugyanis az is jellegzetessége volt, hogy benne belülről kifelé sütött a nap, a szeretet napja, s ez nemcsak a család tagjait, hanem a többi szegényt is átmelegítette. Ott vésték az éltető parancsolatot gyermeki szíve kőtáblájára: „A szeretet az élet.” S nemcsak szavakkal, hanem beszédes tettekkel. Az élet terhét könnyítő, kegyetlenségét enyhítő szeretetnek megható tanúja a Mindennapi kenyerünk című karcolata. Fercsike képtelen megenni a kapott karéj kenyeret, mert feltűnik előtte édesanyja sápadt képe; az anyja sem nyúl hozzá, mert eszébe jut a férje; az apa pedig másnap a fiát örvendezteti meg vele, mint madárlátta kenyérrel. Móra többször leírta, hogy a Daru utca, a gyermekkor neki azért a legkedvesebb, mert az apját jelenti: az ő derűjét, tiszta szívét, becsületes szándékát; az anyját jelenti: simogató kezét, meleg tekintetét; az egyszerű embereket jelenti: apró tetteikben az emberség felragyogó példáit. „Ok szerettek engem” — vallotta gyermekkorára gondolva 1929-ben is. Mert amikor kilépett a Daru utcából, többször hiába vágyta a gyöngéd szeretetet. Pesti egyetemistaként 1897. december 11-én ezt írta Kiskunfélegyházára a menyasszonyának: „Most tudom csak: mit tesz kiszakadni azok közül, akik aggódó figyelemmel nézték minden lépésem, akik osztoztak a keserűségemben, gyógyítottak, ha fájt valamim, védelmeztek, ha bántott valaki — kiszakadni olyan emberek közé, akik nem törődnek vele, élek-e, halok-e, akiknek nem panaszkodha- tom, mert úgy se értenek meg, akik közt nincs egy se, aki egész lelke melegivel fordulna hozzám.'' Röviddel ezután pedig így vallott menyasszonyának: ,,. . . nekem nem a nélkülözések fájnak, mert hiszen azokat viselni született az ember, hanem a hidegség és szeretetlenség, amivel itt lépten-nyomon találkozom: annál jobban fölmelegít az a szeretet, amely hazulról rám sugárzik. . . És ezért várom türelmetlen szívvel azt az időt, mikor én is könnyíthetném élete alkonyát azoknak, akik engem szeretnek.” A levél záró részében ez a vallomásos, esdeklő mondat olvasható: „...szükségem is van rá, hogy hazulról melegítsen mindnyájuk szeretete . . .” S mivel Budapesten nemcsak nyomort, hanem kiszolgáltatottságot, embertelenséget, szeretet- nélküliséget tapasztalt, megfogant benne a kapitalista városellenesség, s ez az érzés élete végéig megmarad majd benne. A menyasszonyának küldött levelében ebbe a mondatba sűrítette haragvó ellenszenvét: ,,. . . ha egyszer elszabadulhatok Pesttől, nem hogy vissza nem jövök többet, hanem még képpel se fordulok felé életemben.” 3ó
