Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Hatvani Dániel: Tűnődések a parasztvárosról
Mindezek azonban csak a legéletképesebb töredéknek nyitottak — nem is mindig biztos — távlatot. A paraszti többség továbbra is a hagyományok által gúzsba kötött földművelés, továbbá a kilátástalan birtokviszonyok zsarnoki hatalmát nyögte. Ez az életforma idővel vagy beiekeseredéshez vezet, vagy pedig menekülésre késztet. A tradíciók által megszabott életkeret csak addig látszott örökkévalónak, amíg nem mutatkozott más alternatíva. A település fennállásának első két évszázadában nem mutatkozott. A 40-es évek végén azonban egyszeriben és váratlanul nehézipar települt Félegyházára: a bányászati berendezések gyára, a mai vegyipari gépgyár. Többnyire a helybeli parasztfiatalok építették az üzemcsarnokokat is, s azok elkészülte után az építők közül sokan beálltak a gépek mellé. Máról holnapra lettek munkások, legalábbis az osztályhoz való külsődleges tartozás szerint. A paraszti életmód szilárdnak hitt pillérei egyszeriben meginogtak, s volt időszak, amikor a városból négyezren jártak el dolgozni. A lakosság létszáma stagnált, majd lassan apadni kezdett. A volt zsellérek által létrehozott első termelőszövetkezetek inkább csak kísérleti terepül szolgáltak a nagyüzemi gazdálkodásnak. Legalábbis az első tíz évben, de még később is. A 60-as évek elején, az átszervezés befejeztekor már 14 közös gazdaság működött a város határában, összesen több mint 9000 tsz- taggal. Számuk nem egészen másfél évtized alatt alig 4000-re apadt, s a sorozatos összevonások következtében ma már mindössze öt nagygazdaság működik a félegyházi határban. A 70-es évtized elején a szakosítás modern elvei szerint tették ésszerűbbé, s egyben jövedelmezőbbé is a gazdálkodást, az eltérő talajféleségek egy-egy nagyüzemben kiegyenlítődnek, amerikai és NSZK-gyártmányú gépeket állítottak a CPS-rendszerű kukoricatermesztő program szolgálatába, szakmérnökök és technikusok hada vezényli az üzemegységeket, a szakosított tenyésztő- és hizlalótelepeket. Egyre kevesebb munkaterületet lehet ellátni szakképesítés nélkül, a rendszeres havi bérezés a korábbi létbizonytalanságot teljesen kiiktatta, s köteteket lehetne írni arról, hogy ez parasztság — a fogalmat is lassan csak idézőjelek között lehet használni — mennyiben azonos még a régivel, s mennyiben rendelkezik új, korábban soha nem tapasztalt vonásokkal, magatartásformákkal. De a kérdést is feltehetjük, hogy az ipari üzemek munkássága — szokásaiban, életvitelében, s főképp pedig a tudatában — mennyire őrzi még a paraszti eredetet. A megőrzés mellett nyomós adalékok szólnak. Önmagában az a megfellebbezhetetlen tény is, hogy a város munkásainak 15—20%-a jelenleg is tanyán él. S arányuk aligha csökken, hiszen újabban mind több munkáscsalád költözik tanyára, részint a nyomasztó lakáshelyzet miatt, másrészt a háztáji állattartás lehetőségeinek csábítására. Nehezen lehetne elvitatni, hogy a város évi 300 millió forintos háztáji termelési értékének előállításában a munkásság is részt vesz, s hogy a 400 libatömő család közül legalább annyi a munkás, mint a tsz-tag. A városi tanács kimutatása szerint az ipari munkások és az alkalmazottak közül mintegy két és fél ezren végeznek rendszeres mezőgazda- sági munkát. Ha azt kutatjuk, hogy ebben a kétlakiságban milyen okok játszanak közre, akkor a paraszti eredet, valamint a megélhetés és a gyarapodás igénye szülte szükség mellé oda kell sorolnunk a félegyházi ipari struktúrát is, amely jelenlegi megvalósulásában még nem teszi lehetővé a teljes azonosulást a munkáséletformával és -tudattal. Az idetelepült üzemek — kivételt képez a háziipari szövetkezet — nem szerves folytatásai a hagyományos kézműiparnak, ugyanakkor az automatizálásnak még a kezdeti szintjét sem érték el, gépi berendezéseik kissé a chaplini „modern idők” mechanikai látomására emlékeztetnek. Ehhez képest a legnagyobb kereslet — pillanatnyilag még — a segéd- és a betanított munkások iránt mutatkozik. Az a folyamat, amely a város 30
