Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Hatvani Dániel: Tűnődések a parasztvárosról
A mezőgazdasági osztályvezető szobájának falán a város zöldövezeti térképe függ. Ám a félegyházi határ csaknem olyan fátlan, mint a Tiszántúl. Mintha nem is a két folyó között járnánk. A tanyák messzire ellátszanak, még nyáron is; lomb csak itt-ott takarja falaikat. „Fiatal táj” — állapította meg Erdei Ferenc. S a jellemzés máig érvényes. Amíg Kecskemétből a török hódoltság irdatlan határú mezővárost teremtett, addig Félegyháza mai helyén a honfoglaláselőtti nomád puszta tért vissza néhány évtizedre. A nyomasztó csendet csak az átvonuló hadak lópatáinak dobogása verte fel. E tájra érkezett 1743-ban a 219 jászfényszarui telepes jobbágycsalád. A földrajzi adottságoktól egyszerűen nem lehet eltekinteni. Megéri néhány pillantást vetni Bács-Kiskun megye domborzati térképére: a tengerszint feletti átlagos magasság 120—130 méter között váltakozik, Félegyháza térségében viszont alig haladja meg a 100-at. Mintha már a kezdeti időkben is süllyesztett szigetté vált volna a város a Duna—Tisza közének homoktengerében ... S ma is látni, hogy a jókora tanyaporták közül akárhánynak a hátsó, a lakóépülettől legtávolabb eső része ingoványos tocsogókba hajlik, s a határ egynegyed része mindmáig rét és legelő, tarkítva számtalan semlyé- kes szikes folttal. A zsíros kötött talajtól a futóhomokig megtalálható itt az Alföidön ismert talajféleségek teljes regisztere; ám nem elkülönülő nagy darabokban, hanem szétválaszthatatlanul, s szinte lépésenként változó arányú összekeveredésben, amiből közvetkezik, hogy a jászsági földfoglalók egyénenkénti boldogulását már a pőre szerencse eleve meghatározta. Jelesül az, hogy a határ mely részén jutottak földhöz. Az itteni talajok, még a legjobbak is, a bácskai szántóföldek termőerejével sohasem vehették fel a versenyt. Ahhoz, hogy az ottani hozamokat megközelítsék, legalábbis másfálszer-kétszer annyit kellett dolgozni ugyanakkora területen. Annyira viszont nem voltak rosszak ezek a földek, hogy birtokba vevőire — szélsőséges alternatívaként — vagy a szégyenteljes menekülés, az éhhalál réme, vagy pedig a szőlő- és a gyümölcskultúra meghonosítása várt volna. A hosszabb távra való berendezkedés biztonság- érzetét itt nem a venyige nyújtotta, hanem a szakadatlan, az inat rogyasztó, az évszakok által könyörtelenül diktált paraszti teendők örökkévalósága. Természeti okok miatt sem lehetett szőlőtermő vidék Félegyháza. A mélyfekvés együtt jár a talajvíz állandóan magas szintjével, s hogy itt a szőlő nem él meg, kellőképpen bizonyítja a 60-as évek üzemi telepítéseinek több száz holdas nagyságrendű kipusztulása. Másfélezer holdnál nagyobb szőlőterület sohasem volt Félegyháza határában, de 1945 előtt a legnagyobb összefüggő szőlőbirtok is ötholdnyi volt csupán. Ezen a majdnem elvadult talajon, a szó közvetlen és áttételesebb értelmében milyenné vált — válhatott — a félegyházi parasztság? Ahhoz, hogy létezni tudjon, átlagon felüli munkát kellett kifejtenie, s ideje nem maradt, de igénye sem támadhatott a polgárosodáshoz. Szelleme keménnyé, ridegveretú'vé szikkadt, kevés hajlandóságot mutatván a közvetlen világától idegen eszmeáramlatok befogadására. Szokásaiban, erkölcseiben örökös paraszti sorsot vállalt magára. Szapora fajta a legutóbbi időkig — a föld megmunkálásának kényszere késztette népesedésre, a családhoz való ragaszkodásra. Ha sorsa úgy hozta, épp oly szívesen lakott a tanyán, mint a városban lélekben és magatartásban szinte tökéletesen összehangolódva a természeti világgal. De az élet egy-egy ritka ünnepi pillanatában fellobogott a népdal, s citeraszó zengett. A paraszti zeneszerszám ma is élő tartozéka a legtöbb tanyai berendezésnek. S hogy milyen szívósan tartották magukat a paraszti munka rítusai, mutatja, hogy a mezőgazdaság átszervezése után, alig több mint tíz évvel ezelőtt— a Lenin Tsz tagjai például — nótaszó mellett fosztották a kukoricát a késő őszi estében, éjszakában. * * 28
