Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)
— Főorvos úr. . . abban feküdt az — hirtelen csönd. S a némaságba tú'hegyes, kíméletlen fog harap megint. A Fiú fölszisszen, azután újra jó meleg öleli körül. Takaróját megigazgatják, csuklójáért a férfi ujjai tapogatnak, érintésükre pihegni kezd a Fiú bőre, mintha most éledne meg. Csönd van, fehér, békéltető, nyugalmas. Mélységes-mély a csönd. A megtört arc egyre simább, ma egészen sima, pihent, kedves. Kényszeríti a Fiút, hogy ráfigyeljen, az ajtó keretében marad — megtámaszkodik a test, a hersegő köpeny eltakarja a kilincset. — Két barátja keresi, fiatalember — mondja az ápolónő. A Fiú erőlködve idéz fel arcokat régről, évekkel ezelőttről, s csak néz. — Két fiú a műhelyből. A Fiú elmosolyodik. Sutyi és Törpe. Beóvakodnak, félszegek: kölykek. Csak álldogálnak, egyik sem szól. Törpe közelebb jön. — Öregem . . . állati. Mint egy herceg! Egyedül egy szobában . . . Hogy s mint? — Kösz — mondja a Fiú. A látogatók leülnek, csak épp a székek csücskére, óvatosan. Sutyi somolyog, nem beszél, szeme szokatlanul fényes. — Most már megmaradsz, ne izgulj — suttogja Törpe sebesen. — Ez tuti. Ha én mondom ... — Itt melózik az anyja. Emlékszel? Szerinte is túl vagy a nehezén — mondja Sutyi. — Ez a lényeg, pajtás. — Kösz — fényesedik meg a Fiú szeme. — Én is azt hiszem. Törpe csomagot helyez az éjjeliszekrényre, s hasztalan óvatoskodik, a zsírpapír tapintatlanul zörög. — Rétes — mondja —, káposztás meg túrós. Ha szereted. A Fiú hunyorít, valahogy nem akaródzik beszélnie. Törpe megéled. — Ide figyelj, Ambrus. A Tanfőnök lebukott. Állati, mi? — Kicsoda? — A Tanfőnök. Áthelyezték. Emberközelből messze el — így mondta a diri. A Főnök. — Kivár. -— Tudod, a haverja. Én hallottam, ezzel a saját kettővel. Én magam. Öregem, csak gépeket bíznak rá. Állati, mi? Na? — Állati — mondja a Fiú, s nyelve nehezen mozdul. Törpe begerjed. — Akkor most szíveskedjél megnevezni egy gépet, amit rábíznál. Halljam. Nevetés. Jóízű, elégedett. Sutyi előre hajol, saját cipője orrát nézegeti figyelmesen. Közelebb kerül az ágyhoz, mégis mintha távolodnék. — Te, Ambrus. Haragszol? A Fiú csak ajka szögletével mosolyog, homloka bepárásodik. — Nem . . . nem haragszom. — Rohadtak voltunk veled. — Állati rohadtak — zárkózik fel Törpe őszintén. — Te meg állati rendes voltál. S ő szótlanul, csodálkozva emeli rájuk tekintetét. — Nem vallottál ránk ... vagy ilyesmi. — Nem kérdeztek — füllent a Fiú, s hangja egyre fakóbb. Törpe oldalba löki Sutyit. — Nem állati rendes? Sutyi somolyog, hümmög. 42
