Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)

— Ne gondold, hogy csak azért pofátlankodtunk ide minden délután . ..

A Fiú pillantása elengedi őket, sápadt szemhéja bizonytalanul vibrál az Írisz kékjén, nem lel kapaszkodót.

A másik kettő tanácstalan.

— Nem tudtad?

A Fiú azt sem érzékeli már, ki kérdezi, csak a szemével int.

— Öregem — állati —, ámuldozik Törpe, s ő valóságossá válik megint. — Meg se mondták neki. Öregem, úgy éljek, mindennap itt voltunk. Gondolhatod! Ha elpatkolsz . . .

— Ne beszélj annyit. Fárasztod — inti le Sutyi.

A kis bütyök dadog.

— Ne haragudj, Ambrus. Hülye vagyok. Hülye na. Totál.

— Semmi vész— mondja a Fiú erőlködve s mosolyogni próbál. Torka összeszorul, de nem a meghatottságtól, iménti jó érzése nincs sehol: szédül.

— Tényleg? — faggatja Sutyi aggodalmasan.

S ő újra csak int.

— Aha — Törpe gyanakodva hajol föléje. — Semmi? Szóval semmi?

Sutyi megkönnyebbül, ügyefogyottan fészkelődik, s megint a kis bütyköt böködi.

— Hát, ha semmi, az más. Akkor jól van.

— Jól — suttog a Fiú. — Jól ...

S egyszerre megint súlytalannak érzia testét hirtelen. Óriás hólyagok pöffeteg, áttetsző fehérsége duzmaszkodik sarkai, térd ízű létéi alá, fóliapárnák lopakodnak hátgerincét megemelni. Csak mellkasa ellenkezik: nem hagyja ellebegtetni magát a semmibe. A szív a matrachoz, ágyhoz, földhöz ragaszkodik, súlya, ereje nő, amíg sziklatömböt nem érez helyén a Fiú. Tarkójára lebírhatatlan, konok nehezékek tapadnak.

Nem lebeg: zuhan.

S amint a sötétség tömény hullámokban közeledik, ő futó léptek zaját hallja még, s elvékonyodó kamaszvisítást. Valahol ajtó csapódik — elérhetetlen messzeségben már.

Az új, ismeretlen csöndnek színe nincs, viliózni képtelen, befogadja a testet módszeresen, kényelmes biztonsággal, már-már visszaverhetetlenül. Azután nem vonszolja tovább, meg sem emeli, torpan, s várakozik.

Szigorúan, eltökélten vár.

(Vége)

43