Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)

hatnak az elharapott félmondatok. Biztatást várnak tőle, helyeslést — ilyenkor pedig ő az együgyű, a tehetetlen. Óvakodik Gyurka bácsi nevét kiejteni. Anya is óvakodik.

Zúg a feje, gondolatai szétfoszlanak, akár a folyosó érdes kövén a felmosórongy tegnap — ilyesmit kéne csinálnia, valami kétkezi, hasznos munkát, azonnal látható, felmérhető eredményt hozót. Végignyaldostatni a bútorokat a bolyhos flanelldarab- kával, az ablakpárkányra potyogott festék és vakolatpöttyöket letörölgetni. Itt állandóan potyog a vakolat, és alászitál hamvasan, észrevételenül a falfesték pora — a víz hajszálereken lopakodik a falakba fel, a talaj túltelített — újabb és újabb áradásokat nyeleinek el vele a fürdőszobák, s a konyhai lefolyók — a nedvesség pedig vissza- szüremkedik a házakba kitartóan, eltökélten. A csempék szegélyén vakfehér moha, finom, könnyű, akár a vattacukor — s az árkok kint a régiek, fonnyadtak, esőre szomjasak, ezerévesek. Ezeréves város. Elöregedett. Gubbaszt az árterületen alázatosan, méltatlanul-elfeledetten, s diadalmasan magasodnak a tájban, s a térképen a homokbuckák. Az erőszakos homok, mely aranyat ígér, s ifjú, alig néhányszáz éves városai alatt bőtorkú csatornák.

S hogy a telefonhoz lép, kilát az udvarra, a betonlapok közein húsosán, nedvesen burjánzik a fű. Párnátokban, elpusztíthatatlanul.

A hang, a Központ hangja még mindig személytelen, csak a lassan idegenné váló készülék cseng erőszakosan, torzan valahol a város másik részében.

Később a Központ is megszemélyesül, elutasító, rideg arcot ölt a Fiú képzeletében. Harmadszorra már ingerülten ismétli a számot. A legújabb típusú szabványkészüléken a csontfehér tárcsa hiábavalósága bosszantja, a hasznavehetetlen tíz lyukacska fintorogni látszik.

A Fiú ablakot nyit — utat a besettenkedő alkonyainak. S bárhogy erőlködik, Eszter vonásait képtelen maga elé idézni tisztán, minden részletében hibátlanul. A csalódásba csontjai is belesajdulnak, mintha átdöfni készülnének izmait, bőrét, őt magát mindenestől.

A telefon felsikolt: az áldott-áldott, világító körtárcsa édesen borzong.

— Halló — mondja a Fiú elfulladva.

— Özvegy Ambrus Károlynét keresem. — A hang kimért, hivatalos, rideg — bár nő hangja, s valahonnan ismerős.

A Fiú elreked.

— Még nem jött haza . . . valószínűleg túlórázik. Halló — tessék várni — hadarja kétségbeesetten, s görcsösen szorongatja a kagylót —, tessék várni. Én ugyanis . . . a fia vagyok. Ambrus Péter.

Csend. Úgy tűnik, bejárhatatlan hosszú.

— A fia. — Mintha kiköpte volna valaki megvetően a szót keskennyé széthúzott ajkai közül. — Én özvegy Ambrusnét kerestem.

A Fiú egyszerre ráismer. Úgy hiszi, ráismer.

— Ugye, Makai néni? Ugye . . .

— Ambrusnét kerestem. Később hívom.

A Fiú elveszetten szorongatja a kagylót, eltartja magától, nézi egyfelől rovátkáit, amonnan a lyuggatott pettyeket.

— Halló Központ... Központ — riasztja az ingerült szabványszöveg.

Akár az önerejükben csatlakozott súlyemelők, ejti ki kezéből az értelmetlenné vált, egyetlen volt kapaszkodót s kiténfereg a konyhába. Éhes. Lábaskában az ebédje — a bordacsíkokon s burgonyán pirossá alvadt a zsír. Viszolyogva fordul el. Megereszti a csapot, hagyja elbuzogni a vizet bőven, azután négyszer is alátartja a poharát, kortyol nagyokat.

37