Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)
Anya akár néhány hónappal ezelőtt: vibráló, vidám. Cipősarkai csak éppen megkocogtatják a folyosó kövét, mintha xilofonléceken futna végig játékosan az ütő — arca lágy, ujjai könnyedén borzolják meg a Fiú félhosszúra nőtt haját. — Nem bánod, ha holnap este megint vendégünk lesz? — kérdezi váratlanul, szinte mellékesen, de amint a konyhaszekrény felé fordulna, mozdulatlanná fagyasztja az izgalom. — Gyurka bácsi? — derül föl a Fiú. Anya elmosolyodik, befelé nyíló mosollyal. — Örülsz neki? — csodálkozik. — Persze, hogy örülök. Anya bólogat, csendesen tesz-vesz, a Fiú csendesen somfordái a szobába. Ott álldogál az asztalnál tétován. Nem a telefont nézi, de a makacsul percegő órát, amint mutatója másodpercről másodpercre folyton újraosztja a körpályát. S a folyton változó szög szárainak ívébe újabb meghódított-bejárt-végigkocogott mezőny tartozik, hogy azután a kényes-hegyes kis vitéz föladjon mindent, ha ügyefogyott, parányi társát eléri — föladja az egész kerek egyed ^valóságot —, s ismét befutni kényszerül a kört. Úgy tűnik, a hatvan döccenést egyetlen, mégcsak le sem lassítható páros lépésért vállalja újra, meg se torpan — nekirugaszkodik. Ennyi lenne az egész? Semmi több? — ízlelgeti a Fiú az elterelő fájdalmat, mint hiszi, a tőle idegent, a tárgyak föltételezett fájdalmait, szándékait, vereségeit — s a telefonért nyúl. Pontosan tizenegyedszer ismétli a számot, kerek egy órától fél hétig minden harmincadik percben, csak a rémület órájában hagyván ki egy lehetőséget ostobán — a kényes-hegyes kis vitézhez képest ostobán. A másik készülék a város másik pontján nem csenget — lüktet, megnyújtott, tompa hördülésekkel—, a Fiú egyszerre lélegzik vele, magára erőszakolja az idegen, tüdőt- szívet megpróbáló ritmust, ki-be, ki-be, ki-be a végtelenségig. Anya nyit rá, beszélgetni való kedvében van éppen. — Úgy állsz ott — mondja bújkáló nevetéssel —, mint maga az eleven fájdalom. A Fiú konokul szorongatja a kagylót, nem felel. Anya sétálgat, megáll a könyvespolc előtt, teszi, mintha a gerincekre vert betűket böngészné. Türelmetlen. — Te jó isten! — tör ki bosszankodva. — Meddig bírod még? A Fiú feladja, de továbbra is ott áll, zsibbadtan üres kezét nézi, nem fordul meg. — Mi van veled? — Semmi. — Hétkor szoktatok beszélni — mondja Anya. — Ugye hétkor? — Igen. Akkor. — Ma ennyire sürgős? A Fiú vállat von, hallgat. — Rendben — mondja Anya megbántottan —, vedd úgy, hogy nem kérdeztelek. Vedd úgy, mintha nem is lennék. Vagy mintha ellenség lennék. Bár meg kell mondjam, soha... — Tudom — szakítja félbe a Fiú, de még mindig az ablaknál marad, csak a háta mozdul. — Egész délután nem veszi föl. Anyát nem a tény, ő maga hökkenti meg, a drámai póz, a . . . hülyeség. Hülyeség — bizakodik a Fiú. Hülye vagyok. Anya még mindig itt ténfereg, próbál könnyedén könnyű magyarázatot lelni. Botladozik a lehetőségek rövid skáláján, bütyökké törpült jelzőkövek között. Vagy . . . vagy . . . vagy. És újra csend, üres, értelmetlen. Üres. Azután egyszerre csak sikoltozni kezd a készülék, magasan, élesen, követelőn. 38
