Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)
— Bele nem döglenek. Beledögleni könnyebb, mint kibírni, tisztelt gyakorlatvezető elvtárs. Megdögleni bár nem könnyű, megnyomorodni talán mégis nehezebb, így nyitott szemmel, tehetetlenül. Engedelmeddel: te a polirozást érted, a fényezést, a horpadások kikalapálgatását azonban nem. Sőt. Magad lapítasz össze, nyomorítasz meg mindent és mindenkit, aki a kezeid közé kerül. S a legszomorúbb, hogy neked erről halvány sejtelmed sincs, ha ugyan jól tippelek — engedelmeddel. A Tanfőnök elvörösödik. S amint felsőajka elválik az alsótól, hogy választ erőlködjön ki magából, a Mester fürgén hajol le a franciakulcsért, meglengeti, s int a többieknek: — Rajta! S újra vasat ver vassal. A zenebona akkora, hogy azt sem hallani, a Tanfőnök mikor csapja magára a sötét vasajtót. A kalapálás erőszakos zaja lassan elhal: mindenki félbehagyott munkadarabjához tér meg, telítve valami különös jó érzéssel, amelynek nevet adni talán egyikük sem tudna. Csak Sisák áll a felgyorsult mozdulatok szédítő ütemében tehetetlenül. — Most mi lesz? — robban ki belőle a düh. — Most mi? Velünk mi? A Mester ráérősen egyengeti derekát, amint hajoltából fölemelkedik. Figyelmesen jártatja meg szemét a tanulón. — Dolgozz, édes fiam. A többi nem tartozik rád. Sisák erőszakoltan kulcsolja össze kezeit, s billeg előre, hátra, akár a Tanfőnök. — Szóval nem tartozik rám. Érdekes — mondja hideg keserűséggel. — Fölhergelik itt az embert, s a végén mégcsak nem is tartozik rá az egész. Csakhogy az én bőrömre megy a játék, elsősorban az enyémre. Én idén megyek az utolsó vizsgámra. Én ... A Mester kitartóan nézi, Sisák tehetetlenül hallgat el. — Inkább a kezed járjon — mondja a Mester higgadtan, s elfordul. Az aknában majdnem teljes a csend: a leóvakodó vagy erőszakoskodó hangok elcsúsznak a betonfalak simaságán, s megveretve halnak el. Talán nem is piszkosabb munka ez, mint a fenti, csak nehezebb. A nyakszirt hamar fárad, s a Fiú pusztán újjaira nem hagyatkozhat még. Teljes figyelemmel az alvázra fordul, s örül, ha itt dolgozhat. Vagy szorosan a Mester mellett, vagy az aknában egyedül. A gépek nem bántják az embert — készségesen hullatják tenyerébe megfáradt, megkopott alkatrészeik. A gépek jók. Hálásak, engedékenyek. Rövid, vaskos lábszár kalimpál a lejárónál, a talp kétszer is megpróbálja a lépcsőfokot, mielőtt ránehezedik. Törpe hengerteste fitorog alá, párnás feneke mókásan billeg jobbra, balra — ő maga fújtat, mire leér. Kerek, nagy gombszemei fénye eleven. — Csodálkozol, mi? — suttog. — Csodálkozol, hogy idejöttem, igaz? — Nem — mondja a Fiú. — Nem csodálkozom. Törpe meghökken. — Ne hülyéskedj, Ambrus. Tudom, hogy csodálkozol. Én is csodálkoznék. — Sajnálom — mondja a Fiú. — De ha te ragaszkodsz hozzá, akár csodálkozhatok is. — Állati. Hogy te milyen nyugiban melózol itt... — Aha — mondja a Fiú. Törpe mély lélegzetet vesz. — Én mostan ... mi a csodában ... szóval küldetésben vagyok. A Fiú mosolyog. — Ne beszélj. — De, abban. Állati, mi? — Az. Állati — mondja a Fiú, s a főtengelyt törölgeti gondosan. Törpe egyik lábáról a másikra áll. 31
