Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)
Az ő mellkasukban is harangnyelv kalimpál? Mind ugyanígy féli, szenvedi el kondulá- sait? — Most már az is elég, ha csak leütöd, pajtikám. Vagy ha behúzó1 neki egyet. Esetleg visszapofázol, de mindenki előtt. Értve? — Kivár, majd fenyegetőn teszi hozzá: — Az egész szentséges műhely előtt. Az igazgató előtt. Választhatsz, Ambrus. Különben te nyúlsz ki — földobod a talpad, pajtikám. A lányról nem is beszélve. Róla se feledkezünk meg, pajtikám. A levegő sűrű. Sisák keményen köpködi a szavakat, de azok nem hullanak le, nem tipródnak el a cementpadlón, itt lebegnek a fojtogató, tömény közegben keményen. A Fiú kerüli Sisák tekintetét, a vasajtóra figyel. Az nem nyílik. A mozdulatlan falakkal határolt világ maga is mozdulatlan, akár egy állókép, csak Törpe szemei ugrálnak egyikükről a másikra. S a Fiú fogai csikordulnak össze, amint nehéz pillantását végre Sisákra emeli. — Patkány — mondja tisztán, érthetően, csaknem szánakozva. ■— Patkány — ismétli, s lehajol az olajos rongyért. Hitetlenkedve figyeli újjai biztos, ösztönös, nyugodt motozását: dolgozik. S úgy tudja a másik tehetetlenségét, mintha sajátja volna, érzi a másikban az évek folyamán meggyűlt, minden hézagot betöltő rettegést — már nem fél. A bakancsok tovasétáltatják a korábban fenyegető, mostanra szánandó testben fortyogó keserűséget a csarnok másik felébe, ahol azok hárman újra összebújnak, pusmognak. A Fiú odapillant, mosolyog: dolgozik tovább. A visszatérő léptek lármája inkább kedveszegett csoszcgás, mint diadalmenet — a Mester szótlanúl, sötét arccal áll munkába megint, a többiek tétováznak, kedvetlenek. — Na, srácok — mondja a fiatalember—, eltűnt az igazgató úr. Fölszívódott minimum három napra: fejtágítják. A vén csirkefogó ezért nyugodt — int a vasajtó felé —, csakhogy ennyivel nem ússza meg. A Mester rászól. — Ne lázítsd a gyerekeket, lesz, ahogy lesz. Kivárjuk, aztán majd meglátjuk. Három nap ide vagy oda — ennyi munkánál úgy sem számít. Végigsétáltatja tekintetét a Fiú az arcokon, s újra csak mosolyog. Szalmaláng — gondolja. Ellobban, akár egy cipőtalpon meghersegtetett gyufa lángja. A vasajtó lassan tárúl, kilincse nem kattan, csak éppen megnyílik — hangtalanul. A Tanfőnök bójatestét ujjhegyről sarokra billegteti: elégedett. — Fiúk, jobb lesz, ha elkezditek. Atyai tanács — mondja gerincet roppantó nyugalommal. Senki nem szól. A Tanfőnök nyugodtan álldogál. A fiatal munkás nem birja sokáig, karját egyértelműen lendíti. — Ezt magának, szakikám . . . Az egész csarnok rötyög. Hiába jelez megálljt súlyos szemhéjával a Mester: rötyög az egész csarnok. A Tanfőnök megvárja, amíg a vigalom véget ér. — Magát majd én jelentem — mondja a fiatalembernek higgadtan. — Lazítás volt barátocskám, ha nem tudná. Magatartása, cselekedetei és szavai a lázítás minden ismérvét magukon viselik. — Bizony magukon, szakikám. Csak azt nem tudom, a maga hóhérkodása miféle ismérveket visel magán? Megmondaná? — Az én nevelésembe ezek az ifjoncok nem fognak beledögleni. De maga, édes-egy szakikám ... A Mester előbbre lép, kezében megáll a franciakulcs, azután egyre lejjebb araszol, végül a cementen koppan. 30
