Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)

— Majd idekint, ha mégis érdekelne.

A Mester ezzel megfordul, s kényelmesen sétál vissza a többiekhez. Az emberek fölzárkóztak már, félkaréjban álldogálnak.

Végre megjelenik a Tanfőnök a vasajtó keretében. Ott marad, terpeszállásba helyezkedik a küszöbön.

— Nos tehát — kezdi magabiztosan, higgadtan. — Nincs ugyan joga az általam is nagyrabecsült kollektívának, hogy engem a munkám mellől elszólítson, de ugyebár bennem is él közösségi szellem. El és virágzik, ugyebár. — Mindenki két ágra húzza el a száját, a munkások láthatóan derülnek. — Eggen. Bennem él, múlhatatlanul. Alkalmasint jelentősebb volumennel, mint a tisztelt jelenlevők bármelyikében, merészelem kijelenteni. Tehát?

— Vond szépen vissza a tanulókra mért büntetést, gyakorlatvezető elvtárs. Gondold meg, s vond vissza — mondja a Mester.

— Szabadjon figyelmeztetéssel élnem. Én és egyedül én döntök a nevelés és oktatás módszereinek tekintetében —feleli a Tanfőnök elutasítóan, s már fordul is be a barlangjába.

— No csak egy szóra! — kiált a fiatalember. — Áruld már el, miért akarod kicsinálni őket.

A Tanfőnök visszalép a küszöbre, megütközve néz körül.

— Ki-csi-nál-ni? Miféle új szólam légyen ez, szaktársak? Egyébként végtelenül sajnálom — célozza meg a fiatal munkást lassan elforduló szemgolyóival —, személy szerint magával nekem semminemű tárgyalni valóm nincsen, ifjú barátom. Semmilyen kérdésben. Érthető?

A fiatalember elvörösödik.

— Idefigyeljen, szakikám. Magázhatjuk egymást, ha ez magának jobban tetszik, nekem aztán nyolc. Mert ugye volt maga már máshol is . . . állítólag jobb helyeken, szakikám. Egyszóval, megjárta a hadak útját, ami azt illeti. Hanem . . . néhányszor farba rúgták már, ha jól tudom.

— Ez nem tartozik ide — szól közbe a Mester hevesen.

— Hogyne tartozna! A híre megelőzte, szakikám. A híre mindenkit megelőz, csak az nem mindegy, miféle hír. Magáról éppen elég ocsmányság forog közszájon, ha nem tudná. Ismeri a nép, mint jó koldus a hamis krajcárt, szakikám.

A Mester türelmetlenül emeli meg a hangját.

— Ne kezdjük Ádám apánknál. Vonja vissza a büntetést, és el van boronáivá.

— Vonja vissza, és kész — szól ki az egyik öreg a bolyból, nyilvánvaló békítő szándékkal. — Meggondolhatja, azért ember. Attól a kakas se veszíti taraját.

A Tanfőnök mosolyog.

— Május elsejére, ifjúság. Ne feledjük: május elsejére — mondja, s visszalép. Behúzza magára az ajtót finoman.

— Megmondtam — tüzel a fiatalember. — Előre megmondtam!

Sisák ábrázata gyolcsfehér.

— Mind akkor se fogadja el. Az enyémet nem. Tudom, mire megy ki a játék.

— Pedig jó tanítványa vagy, édes fiam. A legtehetségesebb. Minden tekintetben a legtehetségesebb — emeli Sisákra sötét pillantását a Mester. Szemének most semmi fénye nincs. — Gyerünk, emberek — hallgatagon indul a kijárat felé.

Á Fiú szorongva néz utánuk. Tudja, most még mehetne az utcára, udvarra, félreeső helyre, ki, ki ebből az olajfoltos, nehézkes homályból — most még menekülhetne, bár Sisák zsebrevágott kézzel, tempósan, ráérősen megindult már feléje. A másik kettő nem mozdul, Sutyi somolyogva, Törpe nagyokat nyeldesve figyel.

29