Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)
Öregem, ha bejön reggel a Tanfőnök . . . Sisák szemei újra Törpén függeszkedtek. — Akkor? — Leesik az álla. — Kétségtelenül. — Vihetik a vigyorgóba, öregem. Egyenest a vigyorgóba — lelkendezett Törpe. — Hova? — kérdezte a Fiú. Törpe valósággal táncolt gyönyörűségében. — Még ezt se tudja! Hol élsz te? Mi? — A patinás negyedben — mondta Sisák. Menj a csodába — vont vállat a Fiú kedvetlenül. Sisák most már csak őt leste, amíg tagoltan mondta: — Törpe anyja ápolónő, ha nem tudnád. A vigyorgó pedig a hullaház, pajtikám. Találó elnevezés, ha az ember belegondol. A hullák állát ugyanis nem kötik fel az elvárható sietséggel, kispajtás. Előbb fölmetszik őket. Érthető? A fiú érezte, hogy elsápad. Homlokát verejték vize verte ki, fulladozott. Sisák vigyorgott. — Úgy látom, a fantáziáddal semmi baj, Ambruskám. A fiú előrehajolt, beledőlt a jegeces-kék szemek hideg vonzásába. — Mocsok vagy, Sisák. A világ legförtelmesebb ... — Tudod mit? Verd le rajtam a büdös-nagy sérelmeket. Rajta! Törpe a Fiúba kapaszkodott, ráncigái ni kezdte, — Hülye vagy? Miért kell bezsongani? Előbb-utóbb odajutunk, na. Ha tetszik, ha nem. Nekem aztán elhiheted ... úgy járok be terepszemlére, mint haza, öregem. Tisztára hülye vagy. A Fiú alig hallotta. Elgurultak a szavak valahová az autók és roncsok közé, gázolajban hemperegtek, elnémultak. Sisák változatlanul vigyorgott. Egyfolyatában, magabiztosan. — Úri gyomrod van, kispajtás. Nem neked való ez a műhely itten. Nem neked való ez a társaság. A Fiú lassan nyújtotta előre karját, s megragadta Sisák díjbirkózó vállait. Törpe visított: — Megőrültetek? Mindnyájan lebukunk, hülyék. Mindnyájan! A Fiú lihegett. Sisák eddig féltérden állt, most nagykényelmesen föltápászkodott. Ökle hihetetlen gyorsasággal lendült előre, de Törpe már a nyakában csimpaszkodott, s az ő lapockáján csúszott el az ütés. — Nna— mondta Sisák megenyhűlten, s a hengertestet lefejtette magáról. Nekitámaszkodott a Tanfőnök otromba íróasztalának, s összeverte a tenyerét, mintha a rátapadt portól akarna szabadulni. — Hát ezzel meg is volnánk. Sutyi a vasajtó küszöbén állt, a fehér kenceficétől szinte fölismerhetetlenül. Somoly- gott. ^ — Én is megvolnék — mondta. — Egyszer. Sisák félretólta, s szemügyre vette a falakat. — Ez ugyan meg nem szárad, pajtikák. Ennek az istennek az idejében ugyan nem. Jó lesz egyszer is. Törpe tiltakozott. — De nekem a Tanfőnök a legkomolyabban ... Sisák hiretelen megfordult. — Mi van a tanfőnökkel? — hangja metsző volt, pengeéles. — Azt mondta: két soron. Hogy két soron kell. 21
