Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)
— Teszek egyet a Tanfőnökre, érted? Mit képzelsz: leméri avastagságot? Különben is: ne avatkozz bele, szép öcsém. Törpe a vállát vonogatta. — Úgy tudom, segíteni jöttetek. Én nem kötözködöm ... de ha segíteni jöttetek ... Sisák vigyorgott. — Segíteni, pajtikám. Segíteni. — Hát akkor ... Sisák szemrése elkeskenyedett. — No meg azért, hogy reggel a Tanfőnök fejre álljon. Értjük? Ez se mellékes szempont, pajtikám. — S már hajolt is le a tiszta vízzel teli vödrökért. A Tanfőnök hanghordozását utánozva mondta: —Jjo. íme az elgondolás, édes-egy fiaim. Ti bent kezditek a padozatot, a belső falnál, jelen esetben a betonpadozatot ugyebár, mi meg Ambrussal kettecskén a küszöbnél. Aztán majd összeérünk egykoron. Lelépni. — A Fiúhoz fordult. — Gyerünk Ambrus, mert még ránk esteledik. A másik kettő hangosan rötyögött. — Állati a humorod, öregem. Állati — hajtogatta Törpe boldogan. — Lassan éjfélre jár. Az ajtó meg ablak mintha magától tisztult volna, fáradtságot egyikük sem érzett. A Fiú mozgott, akár a gép, engedelmesen, szótlanul. Lehet, hogy túl érzékeny volt. Ostoba. Nem lett volna szabad ennyire kiszolgáltatnia magát, tudhatta volna, hogy Sisák nem pusztán együttérzésből szervezte ezt a mai éjszakát — a szolidaritási műszakot. Elsődleges célja: fejreállítani a Tanfőnököt. Az első perctől tudnia kellett volna. Más kérdés, hogy ő akkor sem maradhat ki belőle — persze, ez más kérdés. Hiszen engedelmesen mosta a betont, s rámolja vissza a polcok díszfölszerelését, holott Sisák provokációja után eltűnhetett volna, s hozzá minden magyarázkodás nélkül. De hát így a bölcsebb. Hetente háromszor ide kell bejárnia, köztük, velük élnie, nem, eldönteni képtelen, mi mást tehetett volna. Maradnia kellett — maradt. Az utolsó alkatrészt is elhelyezte a polcon, hátralépett, félrehajtott fejjel szemlélte az eredményt. Nem vesztettem semmit — nyugtatta magát —, semmit a világon. — Azt hiszem, derekas munkát végeztünk, pajtikák — mondta Sisák elégedetten. — Öregem, állati! — lelkendezett Törpe. — Állati. Sutyi somolygott. Ha egy mód van rá,' ki se nyitja a száját — gondolta a Fiú. Persze, jobb, ha ő sem. — Nos tehát. Mi légyen hátra? — dülleszkedett Sisák. —A takarító eszközök nyugalomba helyezése, szép fiaim. Semmi egyéb. És mindössze tizenegy az óra, helyesebben huszonhárom, ha ugyan hihetek ezeréves burgonyámnak — lengette meg, s dugta vissza belső zsebébe az óráját. — Ha ugyan. — Bízhatsz, édes-egy fiam. Pontosan tizenegy, helyesebben huszonhárom. A hang hallatára valamennyien megdermedtek. Sisák, mint a lassított felvétel fordult meg. A küszöbön a valószínűtlenül hatalmasnak tűnő bójatest billegett szétterpadt lábakon, előre-hátra. A Tanfőnök komótosan járatta meg szemét előbb a tárgyakon, falakon, a szürke betonon, majd a tanulókon külön-külöm Arcán az árok most nem remegett be, a felindulásnak semmi jele. Erre számított? Éppen erre? Ki tudja. — Jjo — mondta végre a szokott hangsúllyal, elégedetten. — Naggyon, naggyon jó. A tanulók szétszórtan álltak, ádámcsutkájuk függőleges távon járt le-föl, a nyak alsó gödrében megbicsaklott, majd helyére talált megint. A Tanfőnök mosolygott. — Amennyiben jóemlékezetem nem csal, éppen ma bátorkodtam garantálni, hogy az én kezem alatt mindenki — értjük? —, mindenki jó szakmunkássá lesz az idők folya22
