Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)
RAFFAI SAROLTA MORZSAHEGYEK (KISREGÉNY, IV. RÉSZ) Mindenki tudja, hogy rohadt alak — füstölgött magában a Fiú. — Mindenki. Az összes, szakmunkások, minden „okítása” jóvoltából vagy ellenére szakmát szerzett fiatal. Bár ezek száma szépen csökken, ha ugyan Sisáknak hinni lehet. — Miért vagyok én egyedül harmadéves itten? — kérdezte tőle délután. — Nektek, még az se tűnt fel, hogy másodikos egy sincs, igaz? Mert elhúzták a csíkot idejében, pajtikám. Más vállalatot kerestek és isten áldja. Ma már a magunkfajta se rabszolga csak. akinek olyan stupid az édes jó apukája, mint például az enyém. „Ahova a véletlen állított, a helyed ott állód meg.” Na, állom. Ez is egy elv, nem mondom. De én bírom. Engem nem üt ki az öreg, vagy ha mégis, hát velem döglik. Sisák a Fiú előtt így még nem beszélt — azaz, sehogyan sem. Inkább csak szemmel tartotta, az első naptól — vagy hat hete már. Most talán minden más lesz, minden megváltozik, mostantól végre közéjük tartozik — reménykedett, míg a sötét utcák tócsáit kerülgette végig a városon. Változatlanul esett, a késő este vigasztalanul hideg volt, a város néptelen. Anya nem ellenezte az éjszakába nyúló kalandot. Gyurka bácsi sem — Gyurka bácsi szeptemberben még gyakori vendégük volt. A Fiút jóleső belső bizsegrés melegítette — alaposan kilépett. Sutyival menet közben a bátyai úton találkozott, Sisák pedig ott várakozott már a telep közelében. A Csarnok sötét volt, üresnek tetszett, de hát sohasem lehet tudni: a Tanfőnököt ember ki nem ismeri. Megkerülték az épületet. A Fiú bakot állt, hogy Sisák beláthasson az egyetlen világos ablakon. Törpe felsikkantott örömében: egyedül volt. Semmi vész. Ők hárman visszaügettek a bejárathoz, s végiglopakodtak a sötét előcsarnokon. A helyiség siralmas állapota mindent igazolt: Törpe képtelen a nehéz bútorokat maga kicipelni —Törpe nélkülük semmire sem jutott volna. Sisák vette át a parancsnokságot. A műhelycsarnokot bezárták, s neki a rámolásnak. — Meszelni, meszelni, mint a gép — lódította a félig üres helyiségbe Sutyit Sisák. — Ilyen időben soha meg nem szárad. A többiek a nyitott vasajtón át jutottak némi világossághoz, a Fiúra a bútorzat lemosása jutott. Törpe a mintaszerkentyűket porolgatta, s adta tovább Sisáknak, ő pedig akkurátusán és félelmetes gyorsasággal olajozta át őket. — Két óra alatt végezhetnénk, ha az átok fal száradna — dühöngött. — Hogy állsz, Ambrus? — Percek kérdése — mondta lihegve ő. — Együtt esünk neki a betonpadozatnak, kispajtások. Amíg nedves a mész. Utána ablak, ajtó és passz. Berámolhatunk. Engem a villanykörte buktatott le annak idején . .. elfelejtettem. Most aztán ki ne maradjon — s keserves nyögésekkel tűzdelt körbe egy cifra, szép magyar népi szólást. Törpe vihogott. — Állati jó hecc. Állati! Sisák egy percre rajta felejtette a szemét. — Jó — mondta végre. — Jó hecc. Állati jó. — Talán nem? — billegette kövérke testét a kölyök boldogan. — Szerintem állati. 20
