Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - SZEMLE - Honffy Pál: A Szellem értékeinek tolmácsa (Gál István: Bartóktól Radnótiig)
megismerkedéséért, egymás megbecsüléséért, mint a diplomaták. Hogy Gál István ilyen kitűnő tolmács lehet, azt nemcsak Bartóktól Radnótiig című könyvének néhány utalásából következtethetjük. (Pl.: „John Cheetham, az akkori angol követ és Veres Péter eszmecseréjét vagy egy óra hosszat én tolmácsoltam. A követ Veres Péter irodalmi működéséről hallva kíváncsi volt az angol irodalom, történelem, gazdaság felőli tudására. Effajta vizsgáztatást és ilyen konkrét tudást magyar részről rendkívül keveset láttam az angol—magyar kulturális kapcsolatok terén kifejtett évtizedes munkám során.” 219. old.) Irodalomtudósként is vizsgálta a magyar—angol irodalmi kapcsolatok egy-egy részterületét, könyvet írt Babits és az angol irodalom címmel. „Tolmács” akart lenni a Duna-menti népek között is. 1934 decemberében néhányad- magával folyóiratot indít Apollo címmel, és Bartók Bélát választva példaképül, a kelet-közép- európai népek szellemi értékeinek összehasonlító kutatásit és ismertetését tűzik ki célul. Végül, de nem utolsósorban: Gál István a különböző folyóiratokban közölt cikkeiben a magyar irodalom és zeneművészet nagyjainak eddig hiányosan ismert vagy kevéssé értékelt vonásait igyekszik megrajzolni, ill. jobban megvilágítani. így válik e költők és tudósok személyiségének, emberi értékeinek tolmácsává. Gál István cikkei (melyek közül nem egy a Forrásban került először közönség elé) most kötetbe gyűjtve jelentek meg Bartóktól Radnótiig címmel. Azok, akikkel a könyv szerzője foglalkozik, a két világháború közötti magyar szellemi életben nem egyforma szerepet töltöttek be. Volt, aki a perifériára szorult, mint Füiep Lajos, volt, aki a hírnév csúcsán is elkeseredetten próbált ragaszkodni humanista ideáljaihoz, mint Babits Mihály, és volt, aki egy ígéretes tudóspálya terveivel vált a fasizmus áldozatává, mint Halász Gábor. Bartók emigrált a meg nem értés légköréből, József Attila olyan állapotba jutott, hogy „fáradtan, de tiszta logikával kifejtette, hogy képtelen megírni a cikket”, amelyet a Szép Szó csehszlovákiai kőrútjának előkészítéséhez kértek tőle. Milyen bősége a tehetségnek, az erudíciónak és az alkotókedvnek, és milyen pazarlása a szellemi erőknek! A másra hivatottaknak mennyi ereje őrlődik fel harcokban: az érvényesülésért, a megélhetésért, az igaz emberség megőrzéséért, a puszta létezésért! Gál István a tényeket, az adatokat és emlékeket idézi, de az adatok is egyéni tragédiák levegőjén lehelik, és az értékeléshez egyengetik az utat. Milyen sokszínű és változatos lehetett volna a Horthy-korszak irodalmi élete, ha van mód arra, hogy minden érték kibonta- kozhassék. Ilyen aspektusból becsesebbnek tűnik minden teljesítmény, még tiszteletreméltóbbnak minden következetes, bátor kiállás, még jelentősebbnek minden igaz fölismerés, még ha nem tartalmazza is a teljes igazságot. Gál István emlékei mindvégig a szellemi tisztesség példáit idézik, és arról tanúskodnak, hogy egy olyan korban is, amely a szomszéd népek elleni soviniszta gyűlöletet hivatalos politikává tette, széles hagyománya teremtődött nálunk a nemzetközi együttműködés építésének, az antifasizmusnak, az emberi józan észbe vetett hitnek. De akaratlanul is vallanak ezek a dokumentumok a gondolkodók ártatlan hitének egyoldalúságáról is: elfogulatlan szavaikban, kiállásukban egy piciny naívság is rejlik; a szellem emberének elvont, ideális lelkesedése nem tudja elfedni a valóságérzék hiányát, a szó túlértékelését a tettekkel szemben. Ami Gál István szerepét különösen rokonszenvessé teszi: ő maga mindig szerényen a háttérbe húzódik, miként a jó tolmácstól megszoktuk. A megidézett író, zeneszerző vagy tudós egyénisége, gondolkodása és sorsa áll az előtérben, a szerző a maga szerepét csak mintegy mellékesen említi, ott, ahol ez szükségszerű. Ezekből az elejtett hivatkozásokból mégis kitűnik, mennyi mindentett ő a magyar kultúráért, írókért, zeneszert zőkért, literátorokért. Szerb Antalnak könyveket, folyóiratszámokat szerzett, bibliográfiákat állított össze magyar irodalomtörténetének megírásához, elősegítette Erdei Ferenc szociográfikus tanulmányainak külföldi megjelenését, széles körű tudósgárdát szervezett az Apollo köré, tanulmányt közölhetett Bartók Bélától, sokat tett Kodály idegen nyelven való ismertetéséért. . . A magyar kultúrának ez a nagy műveltségű, széles látókörű tolmácsa a maga szervező, támogató és közvetítő munkájával az alkotók társává vált az írói életművek létrehozásában. A visszaemlékezések akkor igazán értékesek, ha nem puszta adalékul szolgálnak, hanem szemléletünk alakításához, az értékeléshez is fogódzót nyújtanak. Gál István cikkeiben sohasem öncélúak az emlékek, dokumentumok. Olykor a módszeres kutatás számára is új irányt jelölnek ki. (Pl.: „A Radnóti-kutatás eddig nem foglalkozott irodalmi tevékenységének egy olyan területével, amely föltétlenül vizsgálódásra érdemes, egyrészt sokoldalú személyi összeköttetései miatt, másrészt sokféle irodalmi, illetve kiadói munkássága következtében ... Radnóti Miklósnak a magyar könyvkiadókkal való összeköttetései nemcsak politikai és társadalmi kapcsolatai miatt érdekesek, hanem eddig életművébe be nem vont prózai és műfordítói munkái miatt is.” 288., ill. 306. old.) Máskor meg olyan tényeket tárnak föl, amelyek arra kényszerítenek, hogy korrigáljuk az írókról a közvéleményben kialakult eddigi képet. Különösen így van ez Babits Mihály esetében. Babitsosai öt cikk is foglalkozik. Egyikük többek között azt is bizonyítja, hogy a költő már fiatal korában vonzódott a népművészethez, és a népi hangvétel később sem állt távol tőle. A még kiadatlan Babits-hagyaték verstömege „az ifjú antik pózt öltő filológus-költő helyett az élet véres valóságát kifejező poétát” fogja revelálni. (Azóta —- Babits születésének 90. évfordulója alkalmából — Gál István meg is kezdte ennek a Babits- hagyatéknak a publikálását, a Jelenkorban pedig 92
