Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Nagy László: Versben bujdosó
hiti. Ha korom feketíti a havat, akkor tisztára mossuk selyemlidérc-ingünket és azt terítjük a tájra. Ha bezárul a lét és már csak a halál margarétái nyílnak, Lorcaként kell álmodni a csodákat. De sohasem a könnyebb megoldást keresve, a túlságba vitt örvendezés — mert mindig hazug, mert csak napos oldalát ismerő — Ígéretével. Nagy László látomásával, kiégett pusztákat és tél fagyától dermesztett májust költöztet a versbe. Délszigetének pálmáit jég-bilincsbe öltözteti, s a szirtfok — fekete szimbólum — örökre zuzmarás. Megtorppan-e a lélek ekkora veszélytudat láttán! Maga köré vonja-e az illúziókönnyű mindenen felülemelkedés — nemcsak jégveréstől, de esőcsepptől is átlyukadó — páncélját! A hit a meg nem adást sugallja. Fegyver a kardéllé élesített virág! Szembenéz az iszonyattal, a világ sohasem beforrasztható cédrussebével, és teszi a maga dolgát. Tömni a torkunk hóeséssel —számbavenni minden realitást —, de tudni, hogy a bátrak mindig a kivilágított őrtornyokra figyelnek: Petőfire, Adyra, Bartókra, József Attilára. S ez az, ami a kések szigorán felülemelkedhet és erőt adhat a Hegyi beszédhez: Ne félj te a sorstól, én sem félek, mélyek a mi kútjaink, s mennyi ér tölti fel újra. Az egymást segítés és együttemelkedés megható pillanatú — az ama tiszta ingben álló Veress Pétert s a kenyeret, bort és az áldozati bárányt véve tengelyébe — Az országház kapujában, 1946 című verset biblikus példázattá avatja. A tizennégysoros új honfoglalás egyben az idő drámája: az aknaszilánkos megtépett arcoké és a felejthetetlen fiatalságot megőrző múlté. A káromkodásból épített katedrális boltozatig terjedő magasságának s az oszlopok közötti helyeknek szépséges szitkokkal való kitöltése most is cél. Mint eddig!, hiszen az Ebek a magyarok negyedszázaddal ezelőtti, Adyért visszanyúló „alapozása” a fényes szellők kezdetén is ezért a magyarságtudatért pörölt. Nagy László korai verseinek erejét már ez a kikezdhetetlen erkölcsi tartás, a csillagra akasztott, elárvult ostor adja. S hogy a költő most kézbeveszi a szerszámot s vele — akárcsak Bartók varázs- vesszőjével — tücsökhangból niagarát sűrít, jelzi a korábban is megvolt, de most más pályákon és sokkal intenzívebben jelentkező veszélytudatot. Ki ellen kell Adyt megvédeni, kérdezi a fölényeskedő kritika, mint ahogy korábban is értetlenkedett. A Gyöngyszoknya éppúgy elmarasz- taltatott, mint A nap jegyese A stiláris és formai megjelenés nagysága mögül — úgymond — hiányzik a tartalmi-gondolati nagyság. Valójában, Adyt nem kell megvédeni, mint ahogyan nem szorul védelemre a Versben bujdosó (és a korábbi kötetek) egyetlen verse sem. De Adyhoz eltalálni, s a megtett útról visz- szanézve látni, amint szétszabdalják az Egyetlent, szómágusok és sikerlovagok miként képzelnek maguknak a valóságosnál nagyobb értéket: s hogyan épülnek almáspitékből templomok, — nem maradhat megválaszolatlanul: Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet. A főitámadás szomorúsága mást is mondott: az ember egyedüli példány. Nem pontosan így, Kosztolányival, de egész pontosan: a verset meg- gyalázók elleni tiltakozással, és még pontosabban: a megtámadott költő-ember azon jogával, hogy fájdalmát, amitől, — akárcsak Adynál — megőszült a tenger, kibeszélhesse. Nem pontokba foglalva és nem dekrétumként, de a művészi megjelenítés csodálatával. Azzal, hogy a megfeszítés előtt álló Töretlen fölidézi a már megfeszített szöges tenyerét, visszautal a bibliás ősre, s előrevetíti a föltámadás szomorúságát. Nem a fényesség, s az újbóli megméretéstől való félelem a keseredés oka, hanem az övéiért perelő, haramiaéletben élő költő méltatlan küzdelme az arra érdemtelennel. Versben bújdosó haramia vagy, kesztyűdet: ötujjú liliomodat kidobod a szimatoló ebek elé, vallatják, szivárog belőle a vér Micsoda különbség: vasak szigorától halt vértanúhalál és konfekció megalázta elbukás! S mindez a szavak pontosító, acélkeménységű alázatával, a képek és metaforák nyelvén. S mert a szó meggyalázása nem új lelemény, Nagy László vigyáz a szavaira. Tisztasága, erkölcse bennük s általuk nyer kifejezést. Terhet rak rájuk, tüzesíti őket, történelemből, élő és holt példákból épít köréjük falat, hogy egyszer Kőmíves Kelemennéként ő is, lírája is beépítes- sék. Keserűen mondja, soraival mégis egyaránt gyullaszt szép piros Napot és ifjú szíveket. A Versben bújdosó azt énekli, ami fáj: a méltóságában megalázott embert s a világ zordságát. A mindnyájunkban tovább sajgó és a hiányával egyre növekvő sebeket. A megidézett sor: Csokonai Kráter-sebe, Petőfi dárda-sebe, Majakovszkij ruszki medve-sebe, Attila Mávag-jegyű sebe, Dylan Thomas tövises szeme-sebe és Kerub Kondor orkánhuzatú sebe, egyszerre csak elhagyja a libanoni cédrust, hogy egyetemes télben, csillagmező- magasságban összeálljon ama szöghelyes tenyérré. Föltámadt piros csizmaként széjjel csikorogni a szívünk havát! Ady-komoran, Bartók-fegyelem- mel, Prometheus-, Spartacus-, Johanna-, Dózsa- tűzzel figyelmeztetve a kötelességre: aki A halottak élén szerzőjéhez magasodó költőt választja, sebektől nehezítve is mindig fölfelé kell törnie. (Szépirodalmi, 1973.) SZAKOLCZAY LAJOS 87
