Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Nagy László: Versben bujdosó
SZEMLE NAGY LÁSZLÓ: VERSBEN BUJDOSÓ Versben bujdosni a stritgai költőfesztivál aran/koszorújával, s ezt úgy cselekedni, hogy az elrejtőzés mögött is a iátva-lássanak krisztusi akarat munkáljon, csak keveseknek sikerül. De Nagy Lászlónak igen, övé a kivételes csoda. Már hosszú ideje jégmezőknek forró hava és tündöklő jegyként, a havon delelő szivárvány jelöli ezt a lírát. S aki a fényt és világosságot mindennél előbbre helyezi, s a napnak jegyese, kitüntetve a borzalmat, táltosként rohan az éjszakába. Megszenvedve már annyi csudát: jutok-e a Tündér udvarába? Júliusból csak a zúzmarába. A július nagy iáng című vers születésről és kiválasztódásról, az anyai örömmel együtt jelentkező megpecsételt sorsról beszél: a mítoszi lovacska lehet mesés s a két villám közötti lóra- ültetés mesebeli, de már akkor elhatároztatott; történelmi próbáknak is elébenéző, mennykő és ragya —• tűz és jég — ellentéteiből építkező Messiás született. S ahogy elindult a gyermekkor hímes mezején, kezdte megtapasztalni a körülötte levő természeti világot. S mert július nagy láng, világ aranya, szembevágott a fény: kakas toporgott csodaképpen: cifra lába nyírfa ága, feje tulipán virága; különös vidék úszott a láthatáron: kék homályban ezüstnyárfák, fel- ragyogó ezüstmáglyák s a gyöngykakas felrikoltása egyszerre mutatta az estébe hajló táj látványát és a szemlélődésben megborzongott kicsiny embert: minden csillag csipkés-kerék, tündököl a végtelenség. A dal, az induló költő piros csikajú, széllel vágtató nótája ekkor még nem fagyott a szájra, s ha mostanra lírává fejlett borzalmak (Vértanú arabs kanca) felhozták is a gyermekkort, a költő népdalból merítkező tisztasága és bizodalma maga a világfelfedező ujjongás volt. Ami feltört, gát nélkül áradt. És mostan? Megfagyna minden, ha lélegző ingedbe kő-cölöp öltözne föl, koszorúzd lombbal és tartsd meg magad, versben bújdosó haramia vagy. A változás, a lírai hős választotta terep mássága azonnal szembetűnő: A mítoszra való hajlam a fiatal költőnél még csak szivárványt erezett, s ha a szürrealista víziókkal jelentkező halálfélelem meg-meglegyintette is, még nem tudhatta, hogy egyszer el fog jönni a fekete katona. Forró széllel, a fagy s a kihűlés és dermedtség borzalmával? Fölfelé csúszó, romlasztó csókokkal avagy a pingált akol bűzmelegével? Úgy, hogy veszélyezteti a Tengerrel szemben álló, az erkölcsi tisztaság szobrává merevült ifjú párt, s az őket űző Mennyegzői seregnek pedig port hint & szemébe? A kérdés megválaszolatlan és mégis megválaszolt: a romlással gyűrköző csak egyetlen kincsét állíthatja szembe a méz, marod torkom, mint a rák lassan őrlő folyamatával. A megtámadott, szorultságában tisztaságával és rendíthetetlen akaratával válaszoló lélek tüntetése a vers: Ady magyarságot ostorozó dühéhez hasonlóan, a kiküzdött szép emberség felmutatása. A jó pár évvel ezelőtt született címadó költemény ötujjú vérző lilioma és az azt vallató szimat-ebek, az eddig is jelentéses líratartomány újabb rétegződését sugallják. Nem csupán a számmisztikával öt ciklusra osztott kötet, s ennek a szervezőerőnek akarva-akaratlan jelentést tulajdonító költői lelemény kapcsán, hanem a bekerített tudat önvédelemszerű reflexével. Nagy László lírája kezdetektől fogva a lét értelmét kutatja, minden verssora, mondathangsúlya, pörös indulatának iránya az emberhez méltó sorsot példázza. S mert a Versben bújdosó költeményeit csipesz-kezek szorítják, ebben az állapotban a hang fensége, a Nagy Lász- ló-i kinyilatkoztatás kétszeres jelentőséggel bír. Nincs behódolás és elveszejtés; hullhat kökényfák habzó méneseire, a duzzadt aranyeső, kelletheti magát a hóból-parázsból alkotott mén, a kötet egyik szép versét előhívó Napozó nagyasszonyunk a lázadás, — minden láncra- kötött lázadása — a Medvezsoltárban tudatosul. Aki a zsoltár hangján könyörög a fekélyből, a mocsokból, a naponta kiegyezés és megalkuvás mocsarából kiszakító szép piros Naphoz, s a csörgő lánccal ünnepet köszöntők cukros be- hódoltságát elveti: kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom — ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsod beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül, gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé . .. Az elvágyódás, az ételbe-italba süllyedő, bagzó násznép elleni szembeszegülés már a Menyegző fiatal párját is lázadásra ösztönzi, A bomlás üzenetében mégsem csak bomlásról, az epe helyett selyemfátylat okádó fiák érvényesülési lehetőségéről van szó. A költő oltani akar, nem gyilkolni, s a legnagyobb zordságot is a nyílt szívű láng fagyot olvadásra késztető hője eny86
