Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)

— Olyan érzésem is volt mostanában, hogy te szeretnél találkozni velem. Hogy téged is érdekel, mit csinálok. Vagy valami.

Csak nem fedezték föl a leshelyét? — töpreng a Fiú ijedten. De a lány hangjában semmi csúfondáros árnyalat, sem a számonkérés keménysége. Eszter a régi, abból a másik világból való, s az egyetlen, aki a Fiú sérülését nem veszi tudomásul, s leereszkedés nélkül képes a mába — az ő mindennapjaiba, természetes közegébe — így, egyetlen elszánással átlendülni. Miatta. Érte. Ha valóban érte.

Nézi a fehér kis arcot sokáig, kitartóan, a súlyos szemhéjak alatt megbújt mélybarna fényt, amely most furcsán árnyaltnak tűnik a pillák rendje mögött. Érzi a várakozás csöndjét, amint a folyton szimatolni látszó, mókás vonalú orrot, s az áll gömbölyűsé- gét összeköti — elkomolyodik.

— Nagyon hiányoztál — mondja egyszerűen.

— Nagyon? — pillant rá a lány, kutakodva, s felderül. — Nagyon-nagyon?

— Nagyon-nagyon.

Eszter le nem veszi róla a szemét.

— Eszedbe sem jutott, hogy rámcsöngess? Tudod, úgy, mint régen. Egy hosszú, egy csuklás, egy hosszú. Ha olyan nagyon hiányoztam. Ha tényleg olyan nagyon.

A Fiú a szürke betonöntetet bámulja, amint kettőjük léptei alatt megszelídül, kihűl

— nem kergeti többé.

— De igen — mondja végre. — Egyszer becsöngettem. Egyszer megpróbáltam, de .. .

— Szóval msgis te voltál. — A lány elégedett.

A Fiú nyakán elevenen dobog egy óriásivá duzzadó ér, lüktetése az ingpulóver szegélyébe ütközik.

— Én voltam — vallja bűntudattal.

— Apa mindjárt sejtette ... de azért nem haragszik.

— És te?

— Én? Miért haragudnék?

A Fiú mellkasa szűk, sípolva járja meg a levegő.

— Azt hittem, ráismersz még a jelre. Azt hittem . . .

A lány megáll.

— Hősiesen elfutottál. Igaz? Osztálybulin voltam — most már kiabál. — Kisfarsang, mit tudom én! Ismered.

A Fiú megkönnyebbül.

— Eszembe se jutott, komolyan.

— Ne izgulj — mondja a lány gyorsan —, szörpöt árultam egész este.

— Nem izgulok.

Eszter elmosolyodik.

— Na jó. Akkor sokat változtál.

— Igen is, nem is. Nem tudom.

— Bölcs válasz — lapítja keskennyé ajka duzzadt kispá náit a lány. — Tudod, hova sorolnak minket az érett koponyák? A felnőttek? A nevelőink? — Kántálni kezdi:

— A kamaszkor a folytonos változások kora. Ó, biológia! Ó,fiziológia! Ó, etika! Ó, sze- mélyiségiA kamasz érzelmi éstudati világa egészen sajátos, mondhatni kiismerhetetlen. A kamasz minden külső hatásra érzékenyen reagál, amire a kialakult egyéniség már oda se! A kamasz gyorsan ítél, elhamarkodottan, pillanatnyi hangulata szerint, cselekedeteiben és egyéb megnyilvánulásaiban a következetességnek semmi nyoma — na, valahogy így intéz el minket enbéegyes osztályfőnökünk, és taszajt a szélfolyó árnyak világába. Papírvilágba. Nem varázsol, var zspálcája nincs — taszajt. Ezt megteheti,

12