Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)

lelke rajta. Na látod. Ezért mondom. A fentiek értelmében rengeteget kellett, változzál. A fentiek értelmében abszolúte kiszámíthatatlan vagy.

A Fiú felvidul. Ő valóban sokat változott.

— Te azonban .. . sohasem voltál kiszámíthatatlan. Most sem vagy az.

Eszter elégedett.

— Kösz. Ez volt az első bók . .. már a mai napon. Ne hidd, hogy nem méltányolom: bekanalaztam, sőt elégedetten kanalaztam be. Egyetlen szépséghibája akad mindössze. — Sóhajt. — Mondd már!

— Hibája?

Eszter kuncog.

— Nem vetted észre? Én provokáltam ki.

A Fiú nevet.

— Soha nem változol! — mondja boldogan.

— Nagyon remélem. Különben köszönöm: ez volt az igazi.

— Micsoda?!

A lány a fejét csóválja.

— Az igazi bók, te szamár. Na, ide azzal a járgánnyal, mert anyám laposra kloppfol, ha késem.

A Fiú kétségbeesve kapaszkodik a kerékpárba.

— Anyád soha nem nyúl hozzád.

— Átvitt értelemben klopfol laposra. Én pedig imádok ilyeneket mondani. Ha tetszik, ha nem, újra hozzá kell szoknod, vagy pedig ... — elhallgat, vállat von.

— Vagy pedig? Mi lesz?

A lány szimatoló orra megint a messze ég fakó kékségének fordul.

— Vagy pedig nem látjuk többé egymást, barátom. Az lesz.

— Eszter!

A lány a járdaszegélyen egyensúlyoz, ajkát csücsöríti, két karja széttárva.

— Nem tragédia, Péterke. Vígjáték a javából — mondja, s a Fiú elé dobban. — Ide a tragacsommal, kisfiú! Az anyailag engedélyezett levegőzést, amely volt vagy kerek félóra, sajnálatos módon a műhelyetek körbekarikázgatásával töltöttem . ..

— Eszter ...

— Miután egy nyavalyás csengőt sem szereltetek a bejárathoz, híres műszakiak. Izgalmas lett volna kipróbálni, ráismersz-e még. A jelre.

— Eszter...

— Abba a hodályba mégsem állíthattam be csak úgy . . .

— Eszter, én igazán . . .

— Én is igazán, de most már valóban rohanok.

A Fiú makacsul tartja a gépet.

— Eszter, nagyon kérlek ... — erőlködik.

A lány látványosan sóhajt. Mélyen, elégedetten.

— Este hétkor fölhívhatsz. Rendben?

— Rendben — hebegi hálásan a Fiú. — Rendben.

Eszter föl kapaszkodik a kerékpárra, s a négy-öt házhossznyi távolságot szinte vakon karikázza végig, hazáig. Minden másodpercben visszafordul, s integet.

A Fiú egy helyben áll, mind a két karját lengeti, mint egy megriadt közlekedési rendőr, mintegy gépember vagy mint a madarak.

Idősebb hölgy kerüli ki riadtan, s hogy ijedt tekintetével találkozik a Fiú, elpirul, de illedelmesen köszön. A hölgy tétován bólint, s körülnéz. A Fiú mosolyog: Eszter már jónéhány perce bezárta maga mögött az utcai ajtót, semmi vész. Legfeljebb bolondnak tartanak — na és? — gondolja. — Számít? Nem számít.

13