Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)

is . . . volt egy emlékezetes . . . nos . . . mondjuk így: emlékezetes és hasznos beszélgetésem annak idején. — Néhány másodpercre elmélázott. — Igen. Volt szíves a maga atyja-ura néhány . . . jogi tanáccsal szolgálni nekem, amikor még . . . nos igen. Egyszóval anno dac. — Újra a Fiúra meredt. — Ettől eltekintve az ugrálós ifjoncokat meg szoktam szelídíteni nagy általánosságban. Igen. Maga csak ne kényszeresen erre Ambrus fiam. A jövőben esetleg megvárja türelemmel, méghozzá példamutató türelemmel, hogy kérdéssel forduljak magához. Ez a kétségkívül veszélytelenül járható út. Eggen. Ez a járható, a perspektivikus. Nos tehát. Emlékszik netán, mit akart az imént? Netán emlékszik már?

A Fiú szédült.

— Sajnálom . .. elnézést kérek . . .

— Nem jut eszébe, Ambrusfiam? így van? Nem akaródzik annak a fránya mondatocs- kának a maga emlékezetébe visszasétálnia?

— Nem. Nem akaródzik, gyakorlatvezető elvtárs.

A Tanfőnök szívélyes mosolya kiteljesedett.

— Egén. Körülbelül így gondoltam én is, Ambrus fiam. Nagyjában és egészében erre számítottam, mondhatni teljes magabízással. Egén. Mert bár öregszünk-öregszünk — az élettapasztalat nőttön-nő. — Kivárt, újra megjáratta rajtuk mosolyra kész, fényesfekete pillantását, szemöldökpamacsait megemelte, úgy folytatta: — Mert mi is a képlet? Itt áll előttem két ifjú, mondhatni az élet küszöbén, szépek, fiatalok, egészségesek, csupa élet, csupa tűz, ugyebár. Csupa elevenség. Mind a kettő, ami azt illeti. Kezükben van minden adu, esetleg még a belépőjegy is a következő évszázadba. És itt állok ugyanakkor én, akinek immáron csak élettapasztalatából gyűlhet az ereje. .. de van neki ereje. Te is így látod, Sisák úr?

— Igenis, így látom, gyakorlatvezető elvtárs — húzta ki magát Sisák katonásan.

— Maga is így látja, Ambrus fiam?

— Igenis — mondta a Fiú.

A Tanfőnök bólogatott.

— Helyes. Naggyon-naggyon helyes. — Hangját nem emelte meg. — Hátra arc. Indulás — mondta.

A tanulók bemasíroztak a csarnokba.

A Tanfőnök kint sütkérezett még — Sutyi kidugta fejét az aknából — képe merő fájdalom.

— Ti azután jól elszúrtátok a mai napot — mondta szemrehányóan. — Ti jól, a fene egye meg.

Sisák orrcimpái kitágultak, szegélyük megvastagodott, s elfehéredett.

— Egyszer úgyis megölöm — sziszegte. — Megölöm a piszkot. Meg én, ha addig élek is. Megölöm.

Törpe sárgadinnyeképe is megjelent az akna nyílásában.

— Hö-hö. Hasam fáj a röhögéstől, öregem.

Sisák a kölyök szétterpedt ujjaira lépett.

— Kérdeztelek? Mi? Kérdeztelek?

A Fiú pillantása Sutyi egymásra szorított szájszélén állapodott meg — most már ő is elrémült.

— Engedj, te állat — siránkozott Törpe.

— Hogy mondta uraságod? — És teljes testsúlyát a tipró bakancsba sűrítette. — Hogy mondta a szalonnaherceg? Ki itt az állat?

Törpe arca kivörösödött, szemeit könny futotta be.

— Engedj, az isten . . . kiáltok!

8