Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)

— Halljuk, próbálkozzál — biztatta Sisák, s a szétterpedt ujjakat egy sasszélépést utánzó mozdulattal morzsolta meg.

Törpe felüvöltött, Sutyi behúzódott az aknába, Sisák menekült. A Tanfőnök bójamellkasa befelé imbolygott lassan, méltóságteljesen — megállíthatatlanul.

Ez a harmadik napom itt, a harmadik, a harmadik — a harmadik reggel — vert ütemes riadót a Fiúban a felismerés. Magasságos ég, csupán a harmadik.

És elmúlt azóta hat és fél hónap — számol az ujjain, és elfordul a homályos ablaktól. Bizony hat és fél — közeledünk a hetedik végéhez —, február van. Lucskos, nyirkos február.

S holnap megint vasárnap, itthon, kettesben, és csak kerülgetjük egymást Anyával, ő nem beszél, én sem beszélek — a Fiú vállat von csak úgy, magának. Ő engem kímél, én őt — dehát meg tudjuk-e kímélni egymást bármitől?

A kert szunnyadozó növénycsonkjai, a kőből faragott lépcsők, az ósdi virágtartó- kelyhek beleolvadnak a sötétségbe — az este rányomakszik a világ arcára, akár egy nedvességgel teli, hatalmas, puha spongya. A Fiú a fürdőszoba ajtajához settenkedik.

Bent a tele kád oldalait lassú hullámverés paskolja — Anya fürdik. A Fiú az ajtóhoz szorítja arcát.

— Halló! — kiált be.

— Csak nincs valami baj? — Anya hangjában megint félelem. Mindig, örökkön- örökké a félelem.

— Dehogy — mondja mély sóhajjal a Fiú. — Mi baj lehetne? Csak éppen csavarognék egyet. Hozzájárulsz?

Csönd — a hullámverés ritmusa csillapul.

— Találkozód van? Megbeszéltél valamit?

Anya hangja kissé éles, idegen, bár lehet, hogy csak a csupa-csempe, csupa-fehérség teszi. A makulátlanság.

Nem beszéltem meg semmit. Levegőzni szeretnék. Mire kész vagy, itthon leszek — mondja dühösen.

— Jó! — kiabál Anya. — Ha programod lenne, azt se bánnám — teszi hozzá bizonytalanul.

— Sajna, az nincs.

— Nehogy nyitva felejtsd a lakást!

A Fiú soha nem mulaszt. Három nap az iskolában, három a műhelyben — tanul és dolgozik. Az iskolában sok a magányos fiatal, s bár Sutyi és Törpe ott is kerüli őt, ez ott már nem kínos. Nem tartozik érte magyarázattal senkinek — talán fel sem tűnik senkinek. Sisák nélkül ártalmatlan a másik kettő. Sisák pedig velük egyszerre soha nincs jelen — más osztály, másik épület —, három teljes napi felszabadulás.

A tanárok nemigen pózolnak, megszokták őt. Itt az első hetek után már nem másféle, mint a többi, a gimnáziumra gondolni sem akar: itt nem csodabogár. Nem a lecsúszott, az érthetetlen, a zárkózott — itt nem izgalmas pszichológiai vagy ideggyógyászati eset, itt egy fiatal a sok közül, aki szakmunkássá lesz. Itt nem a tragikus fiatal korban elhunyt járásbíró megtört fia. Itt szép számmal akadnak hozzá hasonlóak — gyengére sikeredett érettségivel, s akik középiskolai tanulmányaikat a legkülönbözőbb okok folytán megszakítani kényszerültek, vagy ha nem kényszerültek is, megszakították.

Az embert itt nem próbálják megmenteni egy bizonyos réteg számára — nem keresgélik régi sérülései nyomát. Evégből nincs lelkekben vájkálás sem, fontoskodás sem, nincsenek erőltetetten okoskodó, ám hasznavehetetlen tanácsok, nem próbálják kifordítani az ember befalazott otthonát, a bélés varrataiban megszorult szerencsekraj9