Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 3. szám - MŰHELY - Szentmihályi Szabó Péter: Meditáció nemzedékemről
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER MEDITÁCIÓ NEMZEDÉKEMRŐL Az elmúlt időben számos vita bontakozott ki a magyar folyóiratok hasábjain, konferenciákon, írók, kritikusok, olvasók, pedagógusok között, s e viták középpontjában legtöbbször az új magyar próza állt. Külföldön is ismert, Magyarországon is sokat hangoztatott tény, hogy a magyar líra — történelmi okok miatt — hagyományosan első helyet vívott ki az irodalmi műfajok között. Ugyanakkor, a magyar prózáról szólva, sokszor megállapították, hogy az korábban, a társadalmi-politikai viszonyokelmaradott- sága, a közönségízlés fejletlensége miatt tartalmilag, de főként formailag provinciális és anekdotikus volt. Prózánktól mindig is elsősorban azt vártuk, hogy „felmutassa . . . maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”. A mai magyar kultúrpolitika és a mai magyar olvasó is jórészt csupán ezt a Shakespeare által megfogalmazott realizmust várja az írótól. Magunkról szóló novellákat és regényeket szeretnénk olvasni, igaz, pontos, valóságértelmező műveket. Az a fiatal írónemzedék, amely a hatvanas évek derekán jelentkezett először írásaival, ma átlagosan harminc éves. Első vagy második kötetüket már kiadták, néhányan már három megjelent kötetet mondhatnak a magukénak. Túlnyomó többségük novellista; egy részük kisregényeket is írt, de terjedelmesebb regénybe egyelőre ritkán fognak. Ez helyzetükből is következik: többségük valamilyen „civil”, bár az irodalomhoz közelálló munkával keresi kenyerét. Azok az elszánt szabadúszók, akik írásaikból igyekeznek megélni, kockázatos lépésre szánják magukat. Nagyobb számú publikáció esetén nehéz mindig jó műveket írni, ugyanakkor a nagyobb számú publikáció is egyenetlen jövedelmet biztosíthat. Az egyetemet végzett írók többsége nem vállalja a szabadúszás kockázatát; az alacsonyabb végzettségű írók számára a szabadúszás biztosítja értelmiségi-írói létüket. A fiatal írók társadalmi státusza, lakáshelyzete túlnyomórészt bizonytalan, vagy legalábbis az volt pályakezdésük első éveiben. Mindehhez általános háttérként járul hozzá az a tény, hogy 1957 óta a magyar társadalom a szocializmus építésében igen nagyot lépett előre. A konszolidált fejlődés nem kínál látványos ellentmondásokat, a békés építőmunka nem ad lehetőséget olyan forradalmi küzdelemre, amelyben az előző nemzedéknek, nemzedékeknek még részük volt. A konszolidáció eredményeként kitolódott a társadalmi érés ideje, vagyis a fiatal nemzedékeknek az előbbieknél lényegesen hosszabb időt kell mintegy a „hatalom árnyékában” eltölteni míg tehetségüknek és ambíciójuknak megfelelő pozíciót is kaphatnak. A növekvő hírinfláció, a külföldi utazások gyakoribbá válása a hatvanas évek elején egybeesett az ú könyvkiadási politikával, amely megismertette az olvasókat Kafka, Sartre, Camus Golding parabolisztikus, pesszimista, egzisztencialista műveivel. De az új nemzedékek — ha csak felületesen is — megismerkedtek a beat generation, majd a hippizmus nézeteivel. A társadalmi konszolidáció és az ifjúság természetes cselekvési vágya kompromisz szumos formában ütközött meg, a fiatal írók nagy része irodalmi és világnézeti eklekti 86
