Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 3. szám - MŰHELY - Fodor András: Károlyi Amy verseiről
Bölcső vagyok, mit szív-verésem renget, de hóhért növel mindenik lehellet. Haragok, örömök, mosolyok, könnyek, velőmben ásnak, csontomon vésnek, hidakat vernek, utakat törnek, hogy visszaadjanak ama nagy ölnek. (De profundis) Ez a gondolatkör él tovább a következő kötet, A harmadik ház verseiben. De amit eddig csak a képzelet s a költői lelemény szólított papírra, itt már belülről megélt dráma. A ,,De profundis” halált-életet egybelátó mementója is nyersebbé, fenyegetőbbé válik: Megindulnak a halottvivők, a fűrész fáj, a deszka felsikolt, rostok pattognak, péterszeg törik, kaloda lesz, ki tölgyfa volt. (Síremlék) De a kényszeresen visszatérő téma, a hang elborulása, a szuggesztívebb kifejezésmód után is váratlan remeklésként, a kortárs magyar líra egyik legszebb, legszorongatóbb verskompozíciójaként áll előttünk a címadó költemény: maga A harmadik ház. A szerző immár első személyben játssza el a kiteljesedésben veszendő emberi létezés mindnyájunk sorsára érvényes misztériumát. A „harmadik ház” tulajdonképpen a harmadik évszak. Szőlőlevéllel koronázva ott van benne a megérlelt dicsőség, de az örömök pompája, édessége mögött ott kísért a „dolgok színeváltozása”. Dermesztőn- kísérteties jelenések kényszerítenek a számadásra, a lét forgandó voltának átélésére: ostyaszín sávok suhanása kerek esztergált ég alatt, szemünkben folytatódik sávja, öregasszonyok hűvös nyála szivárog az év kötényére. Már csak a kérge van belőle, karaj kenyérként fogy a nap. A tízrészes költemény mesteri szekesztésre vall, ahogy éppen aranymetszési pontja, a harmadik harmad előtt változik a tónus. Gondolatritmusok lüktetésébe fogva muzsikásabbá lesz, egyszerre megszólal a vers minden sípja. A logikai lelepleződést semmi hazug vigasz se födheti már be: .......elrekesztve a fogható világtól / a lélek magára marad.” Mégis éppen ezért válik a létet teljes tudatossággal fölmérő vallomás forróvá, szenvedélyesen konkréttá. Szükségszerűen jut el a szerelemmel való párhuzamvonásig, hiszen csak a testet-lelket átjáró nagy élmény hasonlítható a múlás „sötét" és „gyöngéd kényszerűéhez. így válik torokszorítóan őszintévé a búcsú a féltudatosságukban ránkbízott, utunkat szegélyező állati, növényi, gyermeki világtól. Ilyen lépcsőkön emelkedik a zárórész igazi lírai expozícióvá, így hevülnek az intonációban még rajzosán, statikusan felmutatott őszi ellentétek az átélés izgalmától idegesen feszültté, lázasan bensőségessé, az „Édes és rettenetes hónap” áradó és szétbonthatat- lan egységében. 83
