Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - JEGYZET - Körber Tivadar: Kacsóh Pongrác kecskeméti éveiről
Kacsóh tevékenységéről a „modern” zene népszerűsítéséért érdemes még egy tanulságos dolgot megjegyeznünk. Mindenkinek, aki a kortárs művészetek mellett kiáll, vállalnia kell a kockázatot, hogy ítéleteit esetleg nem igazolja majd az idő. Az óvatosabbak ezt azzal igyekeznek elhárítani, hogy nem foglalnak érdemben állást, még szubjektív benyomásaikat sem tárják a nyilvánosság elé. Kétségtelen, hogy a valódi értékek evidenssé válásához szükség van arra a távlatra, melyet csak az idő adhat meg, bár még ilyenkor is sor kerül néha bizonyos korrekciókra. (Hogy csak egy zenetörténeti példát említsek, Haydn életművét elég kevéssé becsülték meg a romantika korában, őt magát lekicsinylőén „Haydn papa”-ként emlegették, ma pedig a legnagyobbak között tartjuk számon.) Kacsóh Pongrác — minden elismerést megérdemlőén — vállalta a tévedés kockázatát, így történhetett meg, hogy Bartók Bélát és Buttykay Ákost egyaránt „nagy magyar szimfonikus”-ként méltatta. Az a tény, hogy a szimfonikus szerzőként induló, de az ez irányú reményeket be nem váltó s mai tudatunkban középszerű operettek komponistájaként élő Buttykayt (aki egyébként később az opera számára a János vitéz zenéjét átdolgozta) túlértékelte a tizes évek elején, semmit sem von le annak jelentőségéből, hogy az elsők között figyelt fel Bartók zsenialitására. Nem tudom, hogyan tudta követni a következő évtizedben Bartók merészen felfelé ívelő fejlődését, de feltételezhetjük, hogy a saját hangjára találó zeneszerző tízes években írt műveit: A kékszakállú herceg várát, A fából faragott királyfit és számos zongoraművét alkalma volt meghallgatni. Kacsóh halálának éve éppen az új magyar zene történetének fordulópontja: kevéssel előbb mutatták be Bartók Táncszvitjét Kordály Psalmus Hun- garicusával együtt, erre azonban akkori egészségi állapotában már aligha figyelhetett fel Kacsóh. Említésre érdemes az is, hogy ismerte és érdeme szerint becsülte az akkor még igen modernnek tartott Debussyt; dr. Horváth Gedeon gyűjteményében találtam egy egyébként nem jelentős alkalmi dalocskát, melyben — a tréfásan fellengzős ajánlás szerint — Debussy egyik motívumát is felhasználta. Kacsóh nem vert mélyebb gyökereket Kecskeméten: 1912-ben örökre itt hagyta a várost. „Árulással” senki nem vádolhatta, hiszen nem a nehézségek elől futott meg. Sőt: számára nyilván az lett volna a könnyebb út, ha itt öregszik meg, ahol mint nagytudású embert és hírneves művészt olyannyira megbecsülték. Ő nem a csillogó sikereket hajszolva választotta letelepedése színhelyéül ismét Budapestet, bár nyilvánvalóan — és érthetően — vonzotta az ottani magasabbrendű zenei élet, a színházi világ és mindaz, amiben óriási fölényben volt a főváros a mégiscsak provinciális Kecskeméttel szemben. A fő ok azonban az volt, hogy — úgy érezte — a székesfővárosi zenetanfolyamok főigazgatójaként több időt és energiát fordíthat alkotó munkájára, amit legfontosabb tevékenységének tartott. Ez a választása sokkal értékesebb emberi tulajdonságokra vall: a megújulás, az újrakezdés képességére, valamilyen magasabbrendű cél érdekében, mintha jó kispolgár módjára értelmezve a helytállás kötelességét, ambícióit eltemetve maradt volna élete végéig egy helyben. Hogy azok a nagy művek, melyeknek a tervét magával vihette Kecskemétről, végülis nem születtek meg — ez Kacsóh egyéni tragédiája. Nem az első és nem is az utolsó művelődéstörténetünkben. Az utolsó kérdés, melyre e rövid megemlékezés keretei között feleletet szeretnék találni: volt-e valami jövőbe mutató hatása Kacsóh kecskeméti működésének. Nem múlt-e el nyomtalanul mindaz, amit végzett, akkor, amikor személyes varázsával már nem hatott többé a zenei művelődés útján első lépéseit megtevő város lakosaira? A kérdés — úgy vélem — valami általánosabbat is magában hordoz. Van-e, lehet-e eredménye az olyanféle nevelő munkának, melyben nem egy eleven hagyomány lendítő ereje, hanem csupán egy ember lelkesedése a döntően meghatározó tényező? Az 86
