Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Almási Márta: Szappancsíkok (Elbeszélés)
Félőrülten ugrottam közéjük, tetteimet ösztöneim diktálták: Anyát bántani nem akartam, a gyereket felnyaláboltam, s mivel elfutni sem tudtam, hátamat tartottam oda a sűrűn zuhogó ütéseknek. így még soha nem vert meg Anyám, gyerekkoromban sem: ilyen gyűlölettel, ilyen fájó-hasogató tébolyindulattal. Ezek az ütések nem a fájdalmat okozni akarás, nem a másikat büntető ütések voltak, annál sokkal súlyosabbak. Nem tévedtem. Mikor abbahagyta végre, lecsendesedett, félve-óvatosan hátranéztem, ott állt az ajtónak támaszkodva rogyadozó térdekkel, szánalmasan lecsüngő karokkal, tenyere pirosán tüzelt, és hófehér arcán a ráncokban, mint kisszikkadt föld repedéseiben, szétszaladtak a könnyek. Betámogattam, engedelmesen, tehetetlenül tűrte a gyámkodást. Gyógyszert adtam neki, lefektettem, s amikor a takarót ráigazítottam vállára, mohón elkapta kezem, szájához akarta húzni. Úgy menekültem el tőle azon a délután, hogy azt hittem soha, soha többé nem bírok a szemébe nézni. Orvost küldtem hozzá, Apát is felhajtottam a városban, s most az egyszer hazudtam neki is. Pontosabban: nem mondtam el mindent, mintha a hallgatással meg nem történtté tudtam volna tenni a dolgokat. .. Az orvost a rendelőjében kerestem fel Anyánál tett látogatása után, kértem, mondjon el mindent, amit fontosnak tart, mert úgy vélem, ez most jó alkalom arra, hogy Anyát megszabadítsuk végre évszázados varázslatától. Az orvos ledarált egy hosszú, latin nyelvű szöveget, azt mondta, ez a diagnózis, és magyarul azt jelenti: szeretetéhség. Hülyén rábámultam, s akkor részletesen körülírta. Anyám ősi vádjait hallottam sorjázni az orvos nikotintól sárga fogsorú, durva szájából. Egy ideig figyeltem csodálkozva, hitetlenkedve, lesve, talán mégis mond valami újat, okosat, célravezetőt. Aztán éreztem, hogy gyomromból lassan elindul egy émelyítő, remegő indulat, módszeresen ara- szolgatja torkom felé a távolságot, s ha a nyelőcsövem eléri, én ráborítom erre a jóemberre elegáns íróasztalát. Nem vártam meg. Fizettem és megköszöntem zagyva tanácsait. Ennyit én is tudtam. Ehhez nem kellett orvos, diploma és pszichológus. Ezek Anya lekopírozott szavai voltak. Apa sem járt több szerencsével az orvosnál: bosszúsan legyintett, amikor megbeszélésük eredményéről kérdeztem, s idegesen vezette a kocsit útban hazafelé. Kapkodva sűrűn váltott sebességet, nem szólt hozzám, csak néha káromkodott fojtottan, sziszegve. Nem a forgalom miatt. Magában háborúzott, ordítozott valakivel. Furcsa, rossz elő- érzettel arra gondoltam, Apát azzal tudják így kihozni a sordából, ha olyan valamit kérnek tőle, ami felülmúlja erejét. Fél kézzel rágyújtott, ujjai közt reszketett a cigaretta. Amikor megállt, szó nélkül intett, hogy menjek utána. Pedig még nem akartam Anyával találkozni, mégis követtem Apát hipnotizáltan. A zongoránál ült Anya, és kottákat lapozgatott. Fehér habos pongyolájában, lazán összefogott sok fekete hajával olyan volt, mint egy festmény. Csendes-vigyázó ajtónyitásunkra összerezzent, felénk fordította márványarcát. Olyan szép volt, olyan örök és olyan élettelen, mint a márvány. Apa — tőle szokatlan-szelíden, gyengéden üdvözölte, hozzáhajolt, megérintette homlokát.— Hogy érzed magad? — kérdezte, és én megborzongtam. Apám hangja és minden mozdulata olyan természetellenes volt, olyan nem a mi életünkhöz, nem magunkhoz illő, ami már egymagában elég a viszolygáshoz. Hisz tudod, mi sosem becéztük, sosem simogattuk 43