Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Almási Márta: Szappancsíkok (Elbeszélés)
egymást, irtóztunk a nyálas csöpögő szavaktól, az olajozott síma hangoktól — és nem azért mert nem szerettük egymást. Az igazi szeretnek nincs szüksége szavakra. Ez volt az első nagy igazság, amit a szülői házban annak idején megtanítottak velem. Ezért hatott rám olyan visszataszítóan — mert hazugnak tetszett — Apám szokatlan gyengédsége, s akkor végre megértettem valamit a Tonó-kultusz halhatatlanságából. Te mindig jól tudtál játszani a szavakkal, egy nevetős félmondatoddal érzelmek zsilipjeit nyitottad meg, törvényt bontottál, ha úgy tetszett, évszázados szankciók nehéz kötelékeit varázsigékkel szaggattad szét, s Anyám hálásan oldódott fel ebben a langyos közegben, amit magaddal hoztál a mi kis zárt, szigetvilágunkba . . . Apa és én megteremtettük a Rendet: Ti ketten már megtartani sem tudtátok. Két évig tartó közös játékaink, meghökkentő ötleteid, szilaj fantázia szülte meséid egy hosszú ünnep tűzijátékai voltak; de előbb a hétköznapok komoly munkáit kellett volna elvégezni, hogy aztán legyen mit ünnepelni! Ezt nem értettétek, ezt az egyszerű igazságot nem akartátok elfogadni, pedig én könyörögtem is, és akkor azt mondtátok, én vagyok a Télanyó. Tőlem ered a hideg . . . Tudom, amíg köztünk éltél, volt minden: a teraszon sziklakért, a tévé alatt akvárium, az előszobát festetni sem lehetett a szúrós kaktuszok tömkelegétől, időnként sorozatban gyártottad a cukormalacokat, és beraktad őket a vitrinbe, máskor meg érzelgős, csipkés dalocskákat komponáltál, és megtanítottad Anyát zongorázni, festményeiddel kitapétáztad a falat, és Villon verseit golyóstollal írtad fel a hófehér ajtókra ... Te azt hitted, akkor kezdődött igazi haragom, amikor a kiszuperált lavórból medencét csináltál, és telerektad kövekkel, meg élő békákkal, s nem értetted, miért nem tetszik csodálatos ötleted. Pedig én már a cukormalacokat is utáltam, csupa ragadós volt tőle minden: meg folyton szerteszét hagyott, sűrűn teleírt kottáidat, a festékes ruháidat, meg mindent, amivel úgy, de úgy megcsúfoltad a Rendet. ..! Amikor azon a délután, az orvostól jövet megleptük Anyát a zongora mellett a Te kottáid között lapozgatva, s Apa negédes hangjától felkavarodott a gyomrom, ezek a dolgok mind eszembe jutottak, s végre az én szelíd nosztalgiám is konkrét tartalmat kapott: régen volt már tűzijáték-ropogtató, lampionos, felcicomázott ünnep nálunk ... Kimondtam. Megfogalmaztam. És megalázott, térdre kényszerített az Irgalom. Anyám szobájában a tárgyak Téged őriznek, rég tudtam már, s csak a szánalom fogta el eddig is rendet követelő kezem, hogy még nem pusztítottam el őket. De akkor, abban a furcsa idegállapotban, abban a tőlem örökké idegen elgyengülésben egyszeriben arcuk, szemük, tekintetük lett a céltalan tárgyaknak, s életemben először nem háborodtam fel e skizofrén ötleten! Máskor talán rémülten rohanok orvoshoz, vagy legalábbis lefekszem, hogy kialudjam magamból ezt a képtelenséget; most, mint, valami kalciumos injekció, vérembe áramlott a megkönnyebbülés: tudtam, a vízió nem belőlem ered: a tárgyak Anyám sóvárgó szenvedésétől kapták az életet. Sejtjeim még őrizték a bizsergető melegséget, amely Anya kezéhez kényszerítette tétovázó, szégyenkező kezem. Hirtelen szerettem volna valami nagyot, valami harsogó vidámat hazudni, valami csiklandós lehetetlenséget: valamit, ami hasonlít egy kicsit volt ünnepeink tűzijátékaira: de nem jutott eszembe semmi. Apa is megzavart, matatott a szobában, mindenféle felesleges kérdéssel beszéltette Anyát, aztán a kelletlen, vontatott válaszok mintha megnyugtatták volna, végre kivonult a konyhába. Azt mondta, előkészíti a nagymosást. Magunkra maradtunk. Még mindig a hazugságon törtem a fejem, s véletlen kinéztem 44
