Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Almási Márta: Szappancsíkok (Elbeszélés)
Apa nem sokáig bírta ezt az ön megtagadást. Tétlenségre ítélt izmaiban ott vibrált a feszültség, egyre ingerültebb, türelmetlenebb lett, a végén már sportból ordítozott, veszekedett velünk. Ne mondd, hogy gőgös vagyok, hálátlan, vagy hideg, de én megkönnyebbülve köszöntem el tőlük, mikor újra férjhez mentem. Egy héten kétszer mindig meglátogattam őket. Nem tudom, mi történt köztük, miután elköltöztem otthonról, nem is kérdeztem, mert féltem felszaggatni a sebeket... Hát igen. Azt is mondhatnám, elváltak. Apám az új szobában, Anyám a régiben rendezkedett be magának. Anya dolgozni ment. Apámtól kenyérre sem kapott egy fillért sem. Azt hiszed, rendeződtek a dolgok e nagy változás után? Erre vártam, de nem így történt. Anyámra nem hatottak a józan, valóságos világ kényszerű szabályai; méginkább megkereseredett, magányába kövesedett ez a még mindig szép, meg nem értett asszony. Ezért nem bántottam továbbra sem a szappancsíkokat. Meghagytam neki a hamis hit reményét. A velencei tükör Anyának maradt a régi szobában. A sötét, nehéz bútorok, a hófehérre hypózott csipketerítők között olyan halkan élt már, mintha Apával történt szakítása végül is megszelídítette volna. Igaz, öregedett rohamosan: keskeny arcán összetört a szépség, a ráncok, mintha az Idő kezével húz- gált szappancsíkok lennének. Ez is Rád emlékeztetett, s a régi szoba már megint olyan elviselhetetlenül emlékszagú volt, hogy lassanként azt vettem észre, engem is behálóz a pókhálófinom nosztalgia. Kezdetben nem is volt semmi konkrét tartalma ennek a vágyódásnak, legfeljebb magamra csodálkoztam egy futó legyintéssel, ha váratlanul fülembe csengett egy régi melódia, s ösztönös ujjakkal lepötyögtettem a zongorán. Most már bevallom, kicsit féltem ezektől a hangulatoktól, s oly kínosan vigyáztam a Rendet, az Egyensúlyt, hisz én csak általuk, csak velük élhetek. Napjaim mértanilag megszerkesztett körök voltak: a reggelekkel kezdődtek, az estékkel befejeződtek, családom a középpont, s én köröttük keringek, mint atommag vonzásában az anyag parányi részecskéje. Szabálytalanságnak helye nem lehetett, mert ha idegen közeg pályámra téved, az összeütközés el nem kerülhető, s akkor esetleg örökre elveszítem az atommag vonzását. . . Én nem akartam mégegyszer magamra maradni. Aztán mégis elkövetkezett az első rendhagyó pillanat: váratlanul és orvul támadva, mint egy ragadozó vadállat. Ötéves kisfiámmal Anyánál voltunk akkor is. Csendesen beszélgettünk, eszegettük a krémest, amit Anya a cukrászdából hozott fel a kedvünkért. Koratavasz volt, odakint sütött a nap; melege széles, tündöklő sávban bezuhogott a szobába, végigcsorgott a bútorok kopottas politúrján, s összegyűlt a padlón, mint valami aranyló tócsa. Egyszeriben úgy éreztem, megfulladok a fűtött szobában, feltéptem az ablakot, arcomat odatartottam a friss levegőnek. Egy percre elfeledkeztem magamról, Anyáról, meg a gyerekről. Nem vettem észre, hogy Tibiké felmászott az ablakba, aztán hopp, egy gyors ugrással máris az erkélyen termett. Rosszul sikerült mozdulattal feldöntötte a kovácsoltvas virágtartót: a sok cseréppel megrakott állvány hatalmas csattanással elzuhant. Anya abban a pillanatban ott termett: tágranyílt szemeiben esztelen rémület volt, s arcán, mint kínzó fájdalomtól, összefutottak a ráncok. Eszelősen ráüvöltött a gyerekekre: — Jaj, mit csináltál?! — Azamúgy is halálravált Tibiké reszketve hátrálni kezdett megőrült nagyanyja elől, s akkor Anyám nekiesett. — Mit csináltál, mit csináltál, mit csináltál te gyilkos — ordítozta és nekivadultan ütötte a sivalkodó gyereket. 42
