Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Monológ a tehetetlenségről
aki kíméletlenül kiröhögted a langyosságra vágyó öregeket, aki megcsaltad, becsaptad a szerelmeket, aki elloptad gyáván, gáládul az illatozni akaró tavaszt kezeink közül. S én mégis szerettelek, hálátlan, szégyentelen! Szerettem benned a reményeimet, a szép szándékaimat, az újra éledő hitemet, szerettem benned afajdalmat, s hogy legyőztelek! Önzőn, ember-gőgösen, férfi-büszkén szerettem benned ellenfélönmagam, azt, aki mégis legyőzött — aki lám, fájdalmat csöndbe csomagolva most megörökített téged, te átkozott tündér! Meghalt a nappal — kívül gyászol a világ. * DEKONCENTRÁLTSÁG. Megnevezhetetlen, indokolhatatlan idegesség, szomorúság. Vibráló ész, kavargó gondolatok, törmelékek, kihunyó akaratok — fáradtság és éberség egyszerre. És újra álmatlanság. Az idő rabságában. Az idő varázslóvá, mágussá lett — s én tehetetlen megigézettje. Tántorgok-támolygok az időben, és sem érte, sem ellene nem tudok semmit sem tenni. Létezem benne. Pedig az idő létezik csak mozdulatlan s mozdulhatatlan — mi, élők s élettelenek, múlunk, változunk benne s általa. Ez a valóság — mégis emberi kicsiségünk gyáván s büszkén az időt mozgatja, hajtja, mondván: halad, múlik, megy. Pedig az idő áll, létezik — örökkön fiatalon s bölcs vénen. Csak mi múlunk, innen hát az önbecsapás. S most, mintha én is idővé lettem volna a megigézettség által. Nem változom, nem múlok: létezem. Mint a nappal és az éjszaka, mint az elefeledett, soha meg nem számolt pillanatok-percek. Én, bolygója, elvarázsolt hercege a zsarnok időnek — szolgájává lettem e hasonulás által —, s most a pillanatok, percek éltetnek, az éjek és nappalok. Figyelem, miként jelzi és örökíti meg önmagát az Ember, önmaga múlását, mondván: az idő múlik. Idő végtelen tengere és sivár-kopár sivataga vagyok, élet és élettelenség házassága s ember, ki képtelen elhagyni földi bölcsőjét, hát múlhatatlannak vélve magát is múlik. Ezen az éjszakán pillanatokra olyan voltam, miként a kinti csönd és csillagpislogásos sötétség, miként a telihold hideg fénye, miként a végtelenség és az örökkévalóság. Idő voltam — de már újra ember vagyok. Elmúlt napokat hazudok birtokomul, pedig magam vagyok e napok zsákmánya. íxtr. 36
