Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Monológ a tehetetlenségről
virág, amint épp illatozni akar! Miért a megalázottság és az akaratlan megalázás? Választ alig találhatunk. Mint valami törvényszerűség — kérdéseket, érzéseket, ellenérveket leigázva — jogot nyer, és uralkodik. Az öreg, miután befejezte a tányérozást, eljátszott köszönetül még egy sanzont és elment. Már senki sem figyelt rá. Maradt a zaj, a füst és a feledés. * TELJES TANÁCSTALANSÁG, reményvesztettség. Az akarat önmegadása. A szellem ön bizalmatlansága, hitevesztettsége, a hit elbizonytalanodása. Fáradtság, irgalommal terhes unalom, az idő közömbös múlása. Különböző maszkok, álarcok a zajos élet imitálására. A valóság a mélység, a tiszta érzések, a hitt igazságok aggályos félelme. A szándék, a tehetség riadt bujdosása. A tehetetlenség rettegése, a próbálkozások remegése. Gondolatok össze-vissza. Tolakodó tömegben és ritkán ijedt izgalomban. A szemlélődés zabálása, a szemek tehetetlen étvágya, semmi, csak bámulás, bámulás, a szemek közömbös fényképei, néha — mint szikra a sötétben, mint dallam a zörejben, mint értelem a szózuhatagban — egy*egy gondolat megvillan. A kezem fáradt, nehéz az írás is. * ÉJSZAKA ÚJRA MEGLÁTOGATOTT AZ ÁLMATLANSÁG. Aludni akartam, hogy ne kelljen elviselni a tehetetlenséget ébren — de nem alhattam. Agyam, mint a kelepcébe ejtett, riadt, ijedt vad, kalitkába zárt madár, rabságot sohasem ismert, először istállóba kötött csikó, akire ránehezedik az éjszaka vaksága, s nem lát, nem érez mást, csak a kötőfék bilincsét, szabadulna, de csak magamagát sebzi a rugdalózással — hát hánykolódik, kemény péppé vált nyálát nyaldossa kicserepeződött szája széléről —, majd nagy sokára belefárad a szabadulni-akarásba, megnyugszik — csak szeme él, villog, vibrál idegesen, csak füle neszez ismert csöndet, zajt, szabadító szelíd hangokat remélve ... Ez hát az álmatlanság. A legkegyetlenebb büntetések egyike. Mert az álom mindig a megváltó — az álmatlanság mindig könyörtelen. Mert visszaránt az álom reménylépcsőiről a valóság örvénylésébe. Visszaránt az élet engesztelhetetlenségébe. Visszaránt az öntudat tömlöcébe, a börtönök legmélyebbikébe — ha nincs mód cselekvésre. Ez hát az álmatlanság. Vibráló gondolatok haláltánckavargása, álommal kecsegtető szunnyadások boszorkányvarázslata. Álom langyossága és éberség jéghidege egyszerre! Ez hát az álmatlanság. Ezt szenvedtem több, mérhetetlen hosszú órát virrasztva végig az éjjel. * Ez a nap is elmúlott, s nem tettem semmi ékeset az Úr asztalára. Ahogy végiglapozom eddigi jegyzeteimet, mind patetikusnak, érzelmes-érzelgősnek tűnnek, indokolatlanul silány utánzásnak. Ez a mai alkalom tehát módot ad, hogy hibáimat kijavítva valami magvasat is írjak tömören, világosan, érzelmi túlzások nélkül. A gondolatokat válogató mumus viszont csúf játékot üz a fejemben — mire e sorokhoz értem, minden előbbi, épkézláb gondolatot, meditációt magam találta (vagy inkább újrafölfedezte) igazságot elzárt a toliam elől —, így kénytelen-kelletlen fecsegnem muszáj, míg megkönyörül megalázottságomon, kisemmizettségemen ez a feledésfúria. Fecsegni viszont sem nem akarok, sem nem szeretek. így nem marad más hátra, mint letenni a tollat termékenyebb időkre várván — vagy csöndben, mozdulatlanul szuggerálni az elbújt, félregurult gondolatok újraéledését. 31
