Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Monológ a tehetetlenségről
A feledés kegyetlen mérce: az ocsút irgalmatlanul kiszitálja az ösztönök, az öntudatlan, a tudatalatti lények-tények világába — s az öntudat világát nem engedi e szeméttől beárnyékolni! * SEMMI ÚJ. Gondolataim szerteszét legelnek. Egyik-másik régi, lusta, elhízott gondolat itt kérődzik naphosszat mellettem, de nincs hozzájuk kedvem. A java, az érde- mesebbje, az izmosnak tűnő fiatalok messzi bitangoltak — most alig látom őket. A kék ég szitálta napsugár álomfátyollal takarja el őket. Hát hasztalan ricsajoznék utánuk. Csak megijednének, s izzadtra rohangálnák magukat. És lucskosan, fáradtan, tehetetlenül mit is kezdhetnék velük?! Bámulhatnám őket, mint elváltozott, szépreményű gondolataimat?! így hát mit tehet a hasztalan pásztor? Leheveredik a fűbe, sütteti halovány orcáját, fürdeti a szellővel kamaszfürtjeit, s vár. * NINCS VELEM SEGÍTŐ ANGYALOM — árván várok csodára —, nem akarok írni, jegyzetelni sem; a gondolatok némán-siketen kóvályognak a fejemben —megölt, megfojtott, leigázott, békává varázsolt a tehetelenség királynője: ez a csúf, otromba gonosz, aljas, alattomos és gyáva boszorkány ; fáradttá lettem, pedig semmi nem fárasztott, erőtlenné, pedig semmi nem falta erőimet, akarat nélkülivé, pedig semmi nem emésztette akaratomat, csüggedt, pedig okot keresve sem találok igazolni azt ; közömbössé lettem: a legocsmányabb beteggé e földön — csak agyam pislog néha, regisztrálja, rögzíti, fényképezi akaratlanul reagálva mindazt, ami bennem s kívülem lejátszódik; fuldokolnak embrió-csiraterveim, egyik-másik életért jajgat, de sok már csecsemőként vén, halálra készült, némaságba könnyen, zokszó nélkül zuhanó ; este van — megváltást várok, bár hasztalan, hisz tudom: a megváltást csak én adhatom meg magamnak; magam vagyok Istenem emberképe, tehát emberként magam Istenképe is — a megváltást csak magamtól várhatom, a csodát csak én cselekedhetem; leültem hát, a nap éjszakába vándorló perceiben, leültem az elmúlt nap sírjának szélére, leültem a holnap hűvös, kellemetlen küszöbére, ideültem az üres papírlap fölé, hogy azért is, csak azért is megváltsam magam, hogy ezekkel a sorokkal is leköphessem ezt a boszorkányt, a tehetetlenség varangykirálynőjét, hogy ellene szegülhessek, akárhogyan ! írván: haszontalant és hasznosat, írván a semmit, telibeszélve ezt az ólmos űrt, ezt az enyvszagú semmit, telibeszélve valamivel, mindegy: akár csak suta, sületlen szavakkal, de az enyéimmel! A belőlem születőkkel! Hogy én győzzek! S bennem az istenképű Ember! Nem a tehetetlenség jobbágya, nem a tétlenség bálványa, nem a moz- dulhatatlanság csodavárója, könyörgője, imádkozója :de én, aki ellenem és értem cselekedhetek! Győztem talán. Az este fáradt. Odvába iszkolt kísértő, sátánlelkű boszorkám. Talán. Győztem, talán — de sem pálma, sem babérkoszorú ma nem osztatik. A pálma nagyobb áldozatot kér! * IGAZSÁGOT KERESÜNK, hogy igazoljuk múltunkat-jelenünket. Hogy megvédjük magunkat, hogy törvényszerűvé magyarázzuk magunkat, tetteinket, hogy fölmentsük magunkat a számonkérések, a felelősségrevonások, a szemrehányások alól. Igazságokat keresünk, hogy kiegészítsük magunkat a tőlünk függő és általunk mérhető végtelenig! 32
