Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)

A többiek sejtették, mi következik. Csak ő nem. Ő nem.

Eszter pedig — Eszter bizonyosan tudta.

Oraközi szünetekben a könyökébe kapaszkodott, s unalomig ismételgette a szóbeli feladatok ismeretanyagát. S mert padszomszédja volt, az írásbelit sebtében, jegyzetelés közben firkantotta bele a Fiú füzeteibe. És hallgatott összeszorított szájjal, kétségbeesetten.

Egyszer, egyetlen egyszer megcsókolta őt. Azután soha többé.

Anya — szokása szerint — hosszú listát állított össze a különböző vásárolni valókból. A Fiú nyakába szedte a várost, üzletről üzletre járt.

Eszter a csemegebolt konzervekkel tele polcánál került elébe. Földerült, csatlakozott hozzá, válogatni segített. De jobbára hallgattak — a Fiú dolgairól akkortájt jó ideje hallgattak már. Eszter éppolyan természetesen tartozott hozzá, mint az otthon, az iskola biztonsága vagy akár Íróasztala rendje — nélkülözhetetlenül.

Hazafelé, a Kisközben megálltak. A Fiú a régi, újra felfénylő tekintettel nézte a lány eleven, okos szemét.

— Köszönöm — mondta lágyan. — írtó rendes vagy.

Eszter letette a szatyrot, s a Fiú nyakába kapaszkodott.

— Péter — emelte arcát egyre közelebb a Fiú arcához. — Nem engedem. Nem hagyhatom. Nem bírom nézni — mondta kapkodva, s meleg ajkai a Fiú arcát érintették.

De ő újra megdermedt, mintha lassan, engedékenyen nyitódó énjét hirtelen-kegyetlenül rántotta volna össze valaki — bénán állt, magatehetetlenül.

Eszter hátrált.

— Ne haragudj — mondta fanyarul. — Hülyén viselkedtem. Ne haragudj — ismételgette, s erőltetetten vidám fintort kényszerített orra s álla háromszögébe.

— Bocsáss meg — hebegte ő. — Nagyon kérlek .. .

Semmi baj, igazán — mondta a lány, s tétován hajolt le csomagjáért. — Semmi baj.

A Fiú nézte a meggörbült kis figurát, s eszébe sem jutott, hogy segíthetne. Csak állt egyhelyben, s várakozott, míg a lányt egymásnak adogatták a mellékutca villanyégőinek szűkre szabott glóriái —s hogy Eszter a semmibe veszett, ő is hazaindult. Az otthonba, a másik biztonság felé, csaknem futva, a megszokott rendből kiszakítottam rendhagyó érzésektől üldözötten.

Anya fáradtan jött haza, idegesen, későn. A talpig fekete megsápasztotta, idegen árnyakat bújtatott szeme környékére, vékony, selyemfényű bőre alá.

— Túlóráztam — mondta. — Valamiből meg kell élnünk.

A Fiú a Vegykísérleti Állomást ugyanúgy ismerte, mint a bíróságot, Anya a laborban dolgozott kezdettől. Iszonyú régen. Fehér falak, fehér köpenyek— mindig koszosak kicsit —, kémcsövek tiszta üvegfénye, retorták fojtó, többnyire elszíneződő gőzei között. Hirtelen felütötte a fejét.

— Ott is gyászban vagy?

Anya éppen fekete cipőjéből fekete papucsába lépett át.

— Hogy jössz ehhez . . . hogy jut eszedbe? — kérdezte döbbenten, s féllábon egyensúlyozott.

— Nem tudom. Igazán nem tudom . . . csak ... borzasztó mindig feketét látni rajtad, Anya. Borzasztó.

Anya hallgatott. Némán hurcolta át a szoba hosszán itthon festett, szúrós szagú háziruháját. A Fiú tudta, hogy a konyhába készül, sebtében megfőzni valamit, holnapra, holnaputánra . . . könyvei fölé hajolt.

De Anya az ajtóban egy hosszú pillanatra még megállt.

22