Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)
— Azt hittem, jobban szeretted az apádat — mondta, és hangja, álla reszketett. A hiú teste görcsbe rándult. Halk nyüszítés készülődött a torkában. Torz arcát fölemelte, hogy szóljon — de Anya már betette maga mögött az ajtót. A Fiú később mégis kióvakodott a konyhába. Anya földagadt, piros foltos arca láttán kitört. — Nem úgy gondoltam! Nem azt akartam mondani. Te föltételezed rólam... azt hiszed, csak neked fáj? Ugye csak te, egyedül te szenvedsz miatta? Anya hidegen nézte. — Hagyjál engem békén — mondta. A Fiú a kilincset markolta eltökélten. • — Persze. Hagyjalak. Tudom: hagyjuk egymást. Ne bántsuk egymást. Te magad vagy a két lábon járó emlékezés ... te egyedül. Én jobb, ha meg se szólalok. Mostanában már meg se szólalhatok. Anya elutasítóan hunyta le szemét. — Eredj be — mondta száraz, kicserepesedett hangon. — Menj be szépen. A Fiú megszégyenülten álldogált. — El tudod képzelni ... el se tudod képzelni — dadogta. Anya sarkon fordult, s kezdte helyükre rakosgatni a fűszeres dobozkákat. A Fiú ellenséges indulatokkal figyelte az egyre gyorsuló mozdulatokat, az elevenen süly- lyedő, emelkedő, keskeny vállak hegyét. — Ha rajtad múlik, nem is láthatom. Még csak nem is láthattam volna — mondta rekedten, gyűlölködve. — Azt hiszed, elfelejtem? Hogy elfelejtem valaha? És Anya nem fordult meg. Kiegyenesedett, s úgy mondta visszafogottan, színtelenül bele a nyitott konyhaszekrénybe: — Menj innen, de nagyon gyorsan. Menj! S hogy nem hallotta az ajtót megnyílni, kiabált: — Nem érted? Menj innen! Eridj be! Menj már! S őt újra magába fogadta a rend, az órák, napok szabványrendje. Keretbe zárta, elkülönítette — ámította. Most, hogy itt ballag a városka központját messze elkerülve, az ósdi közökön s a zegzugos, ötletszerűen épített, apró házak falai mentén, bújkálva ismerősök, volt osztálytársak elől, most már tudja, mennyire ámította önmagát. A keretek egyszer csak megnyílnak, hogy kilökjék magukból az embert, ha semmije, de semmije nincs, amivel úgy-ahogy összetákolhatná a mindig széthullani kész világot. A maga pontosan kimért, kicsiny kis világát. Az utolsó fordulót szegélyező, vedlett bokrok védelméből most azok hárman lépnek elő, s a gyalogjáró teljes szélességét elfogják. A Fiú megtorpan. Négy-öt lépésnyi lehet a távolság közöttük és közte — vagy annyi sem. Tehát ma este megint. Soha nem ugyanott: az útvonal különböző szakaszain lesnek rá, fatörzshöz lapulva kapualjak mélyedéseiben megbújva .. . soha nem ugyanott. Soha. Sisák torony nagy a másik kettőhöz képest, himbálja izmos törzsét, akár a Tanfőnök a magáét. Csakhogy Sisák magakellető mozgása elevenebb, frissebb, s egyben fenyegetőbb, hanyag hányavetisége csak látszat. Sutyit a nyájlel kék gyávasága csatlakoztatja, Törpét a hecc reménye. Sisák megmozdul. Talpát óvatosan, lassan csúsztatja előre. A Fiú kínnal fegyelmezi magát, az arcába meredő arc halvány foltját, elnagyolt körvonalait ügyeli — a növekvő feszültséget érzékeli inkább, mint az izmok rugózását—.ösztönösen kapja el 23
