Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)
— Csak egyet? — Csak. — Akkor jó napja van. Akkor ma igen-igen jó napja lehet. A Fiú sóhajt: — Nem tudom. Nehezen igazodom el itt. A Mester elmosolyodik. — Egészen jól bírod, Ambrus fiam. Nem hittem volna. Nem én. A Fiút jó melegség önti el. — Kösz — mondja. Azután illendően is: — Köszönöm. A Mester bólogat. — Jól csinálod. Csöndesen, szorgalmasan ... Mintha enyhe iróniát érezne a dicséret mélyén a Fiú. Zavartan magyarázkodik. — Nem tudom. Megpróbálok vele is kijönni — s laposan pillant a vasajtó felé — meg mindenkivel. Tehetek mást? — Miért gyulladsz be mindjárt? Persze, hogy nem tehetsz mást. Mit is tehetnél? Ő megszokta a ... főnökösködést. Dirigált már magasabb polcról is ... nem is olyan régen. A Fiú torka összeszorui. — Ezt nem tudtam — mondja végre. — Pedig itt mindenki tudja. Úgy ám. Furcsa óriáskerék ez a világ: egyszer hopp, másszor kopp. No de ő a koppra se igen panaszkodhat. Az idén erősen ködös a december. Az egész nóhap. A délutánok észrevétlenül olvadnak az estébe, hidegek, párájuk vastag, tolakodó, kivédhetetlen. Régebben ilyesmi nem tűnt fel, ilyesmire oda sem figyelt az ember. Megjött az iskolából a nyitott, világos déli órákban, s délután már se az óra mutatta idő múlását, se az ablakon túli világot nem tartotta lényegesnek. Csak ült a tárt lapú könyvek fölött, ha kedve tartotta, beléjük nézett, ha nem, hát nem. S bár minden elfolyónak tetszett, voltaképpen mégis minden biztonságos volt — az otthon, a mai, a holnapi nap — és Anya. Anya közel volt, megmaradt, s ő beléje kapaszkodott. Még az iskolát is biztonságosnak érezte, véglegesnek, holott az egyetlen elcsavargott nap után — ma sem tudja még, mikor került haza, s a kórházból elmenekülve merre járt — többé már semmit nem tanult. Ostoba és értelmetlen szertartássá vált az órarend szerinti nekikészülődés, hogy kirakta a könyveket, füzeteket maga elé — teljesen hiábávalóan, de makacsul, naponta újra és újra, pontosan, hiánytalanul rendezte el az asztalon valamennyit. Még az arányosságra és külszínre is ügyelt, amint osztályfőnöke javasolta valaha, kezdetben. Igen, a külcsín sem mellékes, a rendszeretet sem, az esztétikai igény, hogy az kifejlődjék, a mozdulatok beidegződjenek, azután már természetes szükségletté válik a tisztaság, a rend, az áttekinthetőség. Nos, beidegződött, szükségletté vált. Az iskola is ugyanígy vált szükségletté, a napok rendje, a mások által megszabott rend, amelybe csak éppen beleilleszkedik az ember. Ha csengetnek feláll, és kimegy, újabb jelzés hallatára meg sorakozik. S már a délelőttök mindig egyazon ritmusa is öröknek tűnik, változatlannak: biztonságnak. S még csak ösztönei sem figyelmeztették. Eltompultak? Megbénultak? Értelme cserben hagyta: engedte üldögélni a már-már testére szabott padban figyelni képtelenül. Engedte tanárai, osztályfőnöke, igazgatója előtt mozdulatlanul álldogálni, látszólag összeszedetten, ám figyelni képtelenül. Megjáratta vele a mindennapi utat: testrészei külön-külön, s a szokásos együttesben is tették a dolgukat — élt, járt, evett aludt — eszmélni képtelenül. 21
