Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)
Az asszony szétesett arca összezárt. Térdre ereszkedett a test lágyan, tehetetlenül. — Dehogynem, dehogynem. Ő az, kisfiam. Ő. Na gyere szépen. A Fiú makacsul rázta a fejét. Az asszony nézte a paránnyá zsugorodott gyereket, s lassan feltápászkodott. — El ne árulj — súgta még, s megereszkedett vállai vonakodva távolodtak, végül a pálmalevelek hasítékai összezártak mögötte. A Fiú összegömbölyödve, némán várakozott. Ismeretlen ritmusú léptek indítottak fülledt hullámzást a nehéz levegőben, súlya a kőkockákra görnyesztette őt. Fémek tiszta csörrenése ijesztette föl, riadtan fülelt. Takarítóeszközeivel újra elhaladt előtte az asszony, lassan járt, nehézkesen — vászonköpenyének minden ránca élt. Kifelé tartott, a kétszárnyas üvegajtó zárta világon túlra, s anélkül, hogy a meghasogatott, zöld ernyők előtt megállt volna, egész testével a Fiú búvóhelyére figyelt. Kilépett a képből végérvényesen. Egyszerre sok lépés kopogása kergette meg a várakozás áporodott csendjét. Evődő heherészés. Egy nő új ruhája melltől bővülő szabásvonaláról beszélt, férfihang biztosította afelől, mennyire szeretné látni, energikusabb hang csattant fel, a többi elhallgatott. A csoport átvonult a csarnokon: fehér nadrágszárak keményítetten, fürgén, s fehér köpenyek szegélye alatt női lábak testszín és mogyorószín-harisnyásan — akár Anya lábai lehettek volna. A tizenkettesbe is bevonult a fehérköpenyesek hada, s rövidesen továbbment a következő ajtóhoz. A Fiú hasztalan figyelt nyitott szájjal, lélegzetét visszatartva: egyetlen mondatfoszlány sem érte el tisztán, érthetően, a csoport pedig már fordult is vissza. Gyógyszerek titokzatos nevét ejtette el puhán, semmibe veszítve, kis kérdőjelet küldve utánuk. Azután újra csönd lett, érintetlen, mély. A Fiú előóvakodott, a csarnok közepéig eljutott észrevétlenül, belátta a folyosót végig — az elhagyatottnak, lakatlannak tűnt. Föl bátorodott, s belesett a tizenkettesbe újra. Változatlannak tetszett a szoba, csupán egy fehér huzatú léckeret állott a két ágy között, az ablakon beáramló fény útjában, s árnyékot vetett a már-már mozdulatlan testre. A takaró felső szegélye alig emelkedett, alig süllyedt, csakúgy ismeretlen maradt az arc — zártszemű, parányi —, mint előbb. Óvatosan hátrált a Fiú, bűntudattal, de a szomszéd ajtóig settenkedett. Kétágyas, kicsi szoba volt az is, a párnán fehér, elfolyó hajkeretben mozdulatlan, sápadt női fej, az ajka kékes vonala dérlepedéses. A Fiú riadtan menekült. Az utcára néző üvegfal mentén a csarnok túlfeléig futott lábujjhegyen, s lihegve várakozott. Aztán a fal kemény beszögellését is elérte, s ott állt a fülledt folyosó torkában. Az elutasító fehérséget sötétebbé színeződött foghíjak szabdalták meg — a Fiú ónos kilincseket látott ónos védőlapok síkján ágaskodni. Már az első kilincs kórterembe nyílott, sok ágyra, sok betegre. A Fiú ijedten állt az ajtóban. Valamennyi beteg feléje fordult, nem is csodálkozva, s pillanatnyi érdeklődéssel mindössze — a tekintetek máris elengedték. Bocsánat — hadarta, s levegő után kapkodott —, bocsánat. Az édesapám ... Ambrus Károly . . . nincs itt? Fiatalember támaszkodott félkönyökre, más nem mozdult. — Ambrus? Nincs. Köztünk Ambrus nincsen. A Fiú nekibátorodott. — Nem tudják véletlenül, melyik szobában ... hogy hol találom? 14
