Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)
— A nővérek tudják. Őket kérdezd. Az ajtót óvatosan húzta be maga mögött a Fiú, a kilincsnek támaszkodott, nem tágított. — Ugyanis ... Anya nem tudja, hogy itt vagyok. Ő nem akarja ... szóval engem nem engednek be hozzá. A fiatalember szemhéja fáradtan ereszkedett alá. — Akkor ne keresd. Majd ha jobban lesz, beengednek. A Fiú kétségbeesett. — Csak látni! — Csöndesen tette hozzá: — Nem akarok mást. Azt, se hogy megtudja. Azt se akarom, csak látni szeretném. Idősebb férfi fordította feléje párnán nyugvó fejét. — Megmutatják, ha megkéred őket. Ambrus... Ambrus... — mondogatta tétován. — Nem is hallottam róla. Ilyen nevű beteg nincs ezen az osztályon. — Nekem azt mondták, a tizenkettesben találom. Egy . .. egy valaki azt mondta — bizonykodott a Fiú. Most valamennyi beteg pillantása rászegeződött, valamennyié élénkebbé vált. A fiatalember ajka megfeszült. — Csak nem a ... bíró? — De igen. ő — mondta a Fiú gyorsan. A betegek egymás tekintetét keresték tanácstalanul. A csönd elnehezült, megalvadt. Először a fiatalember mozdult. — Voltál ott? A tizenkettesben? Voltál már? — Igen. Legelőször. De az a beteg nem ő. Nem az apám. Megint csönd, iszonyú, üres nehéz. A fiatalember felült. — Várj egy kicsit — mondta fáradtan. — Fölkelek. Az idősebb férfi meghökkent. — Csak nem akarja ezt a gyereket... — Nem, dehogy. Bízza rám. Belebújt a köpenyébe, s a Fiú vállára támaszkodott. — Gyere szépen. • Még mindig kihaltnak tűnt a folyosó. A Fiú a betegéhez igazította lépteit, engedelmesen tartotta a vállára nehezedő súlyt, s várta, hogy kísérője megszólaljon. De az erőlködve lihegett, s hallgatott. Végre megállt. — Bemegyünk — mutatott az egyik ajtóra. A Fiú ugrott, a fiatalemberről is megfeledkezett, az roskatagon dőlt a falnak, mint egy korhadó, naptól-széltől szárított, holtszürke pózna. A kicsi szoba üres volt. A heverőn kockás-bolyhos takaró, az íróasztalon papírfecnik összevisszasága, az üvegajtós szekrényben műszerek, dobozok, fiolák. A Fiú megrémült, menekült volna, de a fiatalember elállta az ajtót, lassan be is húzta maga mögött. — Ez a nővérszoba, barátocskám. Megvárjuk szépen Erzsi nővért, a többi már az ő dolga. — De én ... — Tudom, hiszen mondtad már. Na, segíts — tapogatott a Fiú válla után. Leültek a heverőre. A Fiú ijedt kis gubanccá vált. Becsapták, bekerítették csapdába csalták... elfuthatna, menekülhetne... most még elmenekülhetne. A fiatalember megfogta a Fiú karját. Halkan, szaggatottan beszélt, különös, elfúló bicsaklások tépdesték meg mondatai folyamatosságát. 15
