Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)
— Persze, hogy ott van — erősködött az asszony. — Ismerem. Naponta látom, hiszen mondtam már. De nem beszélhetsz vele — nézett rá hirtelen elkomolyodva. — Tudom — sóhajtotta. Az asszony arca bezárult. — Injekciót kapott, most könnyebben van. Semmit nem érez — mondta idegen hangon. A Fiút mintha meglökték volna, bújt át sebesen az asszony karja alatt. — Várj egy percet! Csak mögöttem, szépen nyugodtam. A Fiú engedelmesen állt meg. Az asszony ronggyal, felmosó fával indult, s ő szorosan a nyomában. A lépcsőn már fehérköpenyesekkel is találkoztak—a Fiú alig érzékelte őket, mintha tejfehér ködfoltok gomolyogtak volna el mellette—, makacsul az előtte járó sötét vászoncipőt nézte. Csak a levegő fülledtségét érezte meg hirtelen, s hallotta, amint a vödör alja a kövezeten koccan. Az asszony lehajolt a rongyért, begyakorlott mozdulatokkal facsarta, s egyenesen előreintett. — Az a kettő a kétágyas ... az innensőben van — s a felmosófát maga előtt tolva, komótosan haladt az ajtó felé. A Fiú követte. Hirtelen elébe ugrott a tizenkettes szám — mintha óriás csúzliból lőtték volna ki. A kilincset téglalap alakú bádoglemez fogta körül, mintegy biztosította, akár ha páncél- szekrény lenne a szoba. Az asszony már ott törölgette a követ, a kilincset lassan nyomta le, s amint nyitott, mélyen meghajolva tisztogatta a küszöb környékét. Csend volt a szobában, tiltakozó fehérség. Az egyik ágy üres, lepedője gyűretlen, a párna rézsút rádobva s a lábnál szorosan göngyölt az érintetlen pléd. A másikban mellközépig takartan egy ember. Selyemfényű, halványlilával erezett pizsama, s az arc — akár a káposztalepke sárga-fehér szárnya, két fekete folt a szemek helyén, s a fekete hajszegély vékonyan .cakkokba gyűrten: akár a káposztalepke szárnya. A kezek sem árulkodtak Apáról, egymásra borultak a takaró fölött erőtlen-sárgán. — Alszik — mondta az asszony halkan. — Elaludt szegénykém. A Fiú hátrált, magára lelt. Hajszoltan nézett körül. Afolyosó ezen a részen csarnokká szélesedett, s a bejárat és kétágyas szobák szögletében óriásláda: pálmával. A növény levelei terebélyes, hasadozott ernyőkké nőttek. A Fiú a láda mögé menekült, lekuporodott a sarokban. A felmosófa vállai ledobták magukról a vízzel itatott rongyot, nyüszítve közeledtek, sírtak a rideg kövön. Az asszony a levelek alá bújt. — Azt ígértem, láthatod. Menj szépen haza — suttogta. A Fiú nem felelt. Csak a fejkendő alól kibuggyanó hajat nézte, aranyban játszó fénye valamiként ellenségessé vált. — Nem érted? Eredj innen. Eredj haza — hajtogatta az asszony idegesen. — Ha itt találnak ... régen rossz. — Nem találnak meg — mondta a Fiú. — De a jó teremfáját minden elkényeztetett... —, az asszony arca eltorzult, s gyorsan kisimult megint. — Kisfiam ... — suttogta könyörögve — a jó isten áldjon meg ... menj szépen haza. A Fiú sarkaira ült elszántan. — Ne tessék félni. Nem árulom el a nénit. Az asszony megrémült. — Mit akarsz még? — Az az ember nem az én apám — mondta a Fiú. 13
